Monthly Archives: augusztus 2012

Kint a bárány, bent a farkas

ÚJMÉDIA KIÁLLÍTÁS a MAGMA Kiállítótérben
2012. 08. 17 - 09. 07. Sepsiszentgyörgy - MAGMA (RO)

http://vajdalajosstudio.hu/magma2012

Benkovits Bálint, Borsos Lőrinc, Csató Máté, Csontó Lajos, Július Gyula, Kitzinger Gábor, Pacsika Rudolf, Szigeti Gábor Csongor, Szolnoki József, Tasnádi József, Tóth Eszter, Gruppo Tökmag, Várnai Gyula

Farkas kaland, Bárány affér

LayoutValamiért a farkas helyzete mindig előnyösebb a bárányéhoz képest, még ha a jó pásztor a nyáját meg is védi az ordastól, mert viszonylag sokkal talányosabb a műveltsége.

Az egész olyan, mintha a ráfázás meséje lenne, amelynek vannak ugyan tanulságai, melyek természetesen árnyalják a valóságot és szétfutó szálai a végtelenben találkoznak is, mert a nép egyszerű nyelvén fogalmazódik meg az a mesét elidegenítő kiszolgáltatottság, amely fokozottan bennünk él, életünk és sorsunk abszolút velejárója, mint Jancsinak és Juliskának a gonosz boszorkány, hogy zavarunkat leplezve kezdjünk hirtelen bele egy másik történetbe, hátha lesz majd annak egy biztatóbb kicsengése, mielőtt elgurulna valahová.
Talán ennek a jobb kicsengésnek az érdekében teszik fel a kérdést önmaguknak is a „Kint a bárány, bent a farkas” című kiállítás művészei, hogy mennyi bennünk az ártatlanság, az áldozat, vagy ezek ellentétei; az erőszakos és rafinált tettes, aki mindig megkaparintja kiszemelt áldozatát, ha csak egy falfirkányira is, de ezt csak, mint anomáliát gondolom. A fura nevű Gruppo Tökmag egy ilyen szabálytalanságot próbál ki a Kaiser Strasse című installációjában.
Ez az egyszerű felismerés az, amelybe oly könnyű belebonyolódni, belegabalyodni, ha az ember nem elég körültekintően reagál a felismerés lényegére, de ha hagyja magát, hogy e felismerésbe ne magyarázzon bele semmit, akkor sokkal több ideje marad önmaga, és az adott felismerés átélésére, a belső fényeinek kibontására.
És nyilván nem csak erről van szó, mert már a kiállítás meghívója-plakátja egy olyan helyszínt dokumentál, amely egy tetthely is. Valójában egy áldokumentumról van szó: a helyszín egy majdnem üres mélygarázs, ahol a kép előterében a földön egy fehér vonalakkal körberajzolt ember figurája látható egyéb kiegészítőkkel körülette, és az egyik ilyen kiegészítő egy a padlózatot megvilágító lámpa fénye, mint szikár natura, mintegy ellenpontja az üres garázs oszlopai mögött messze a háttérben jól kivehető fekete és fehér autóknak, ahogy ezek a járművek egymással szemben állnak. Ez a részletlátvány nagy mértékben fokozza a sugalmazott képi feszültséget.

A nemtörténés történése ez.
Valami valóságos a valótlanságban, ami maga a puszta való.

A művészi kifejezés, amely egy feltételezést, fikciót rögzít, olyan hétköznapian, ahogy az már létezik bizonyos bűnügyi filmek sztereotip látványvilágában, meg az erőszakhoz szoktatott nézők agyában, akik kényelmes foteljeikben sörözgetve észlelik e mondanivalónak a csupasz felszínét.
Talán innen lehetne kiindulni, hogy azt gondoljuk, amit kell. Vagy még azt is elgondoljuk, amit nem lehet, esetleg nem lenne ildomos a képmutató társadalom szemében, mert az visszatetsző számára.
A tetsző és visszatetsző dolgok értékzavarai összecsapnak a fejünk fölött, de néha az orrunk előtt történnek eme játszmák, amelyek közelségük miatt szinte észlelhetetlenek, ha csak érzéketlenségünk dominál.

Egy kiállításon minden mű fontos, sorrendiség nélküli a vízió, az összhatás.

Csató Máté munkája a Tudatos Én-t helyezi előtérbe. Mintha egy tévészerelő műhelyében lennénk, egymásra pakolt rossz tévék között, ahol időnként szétesett szellemképek jelennek meg váratlanul a monitorokon, és az ego definícióit, a tudatos én használati utasításait halljuk, természetesen szakadozva, hogy még jobban a tartalomra figyelhessen a néző, mert nincs itt semmi esztétizálás, ha csak a csupasz lámpa fényét nem vesszük annak, mert a fényt önmagában esztétikusnak érzem.

Kilencből egy. (Ha nincs ló, horizont sincs.) Tasnádi József munkája egy kétágú létra tetejére helyezett magasított hintaló. Az ülésben lévő tükörben azonosulhat vagy hasonulhat meg önmagával a bátor delikvens, aki a helyben lovaglást kipróbálja.

Szintén egy kétágú falétra Pacsika Rudolf egyik munkája (Extending Evolution), amely már-már az őrület határát súrolja. De nem felfelé az ég felé, hanem a föld felé, mert az egyik tartó faoszlop a középtájon méretes láncszemekből álló láncsorrá változik, miközben ez az abszurditás teszi biztonságossá létráját.
Másik munkájában igazi „grillcsirke plánnal” dolgozik a szerző, forog és sül a csirke az imaginárius mikróban, ezenközben a tengerparton időt töltő emberek is hagyományosan izzadnak, barnulnak. A bent és a még bentebb problémája ez. Elegáns távolságtartás a kintitől, ugyanakkor a kint és bent mégis együtt van. (Csirke)

Várnai Gyula remek fadobozának alsó és külső oldalára két mozgó bokszkesztyűt helyezett. A doboz teremtő ürességét növeli az a két kör alakú lyuk, amelyekhez a kesztyűk kapcsolódnak. Erőszakmentesen negligálja az erőszakot. (Zászlóval integető robot)
Megfog ez az erőszakmentesség, ami a kiállítás jellemzője, a dolgok jó irányú tovább gondolása.

Az imamalom körkörössége a témája Benkovics Bálint videómunkájának, amit egy henger palástjára vetítve láthatunk a hétköznapok mozzanataival kiegészítve. (Carousel) Mint, egy lappangó belső képemben, amikor a farkasok és bárányok együtt meditálnak, és csak sejtéseim léteznek arról, hogy ezek után mi is történhet?

Csontó Lajos Himnusz című videómunkájában a himnusz lényegére koncentrál. Szelíden kiemeli, azt, amit ki kell emelni. Ez a szükségszerű és határozott érzékenység jellemzi két további munkáját, a (Kiemelés) térbe helyezett asztalán a félbe tépett újság cikk szerintem igazi fluxus.

Ha már a kiemelésnél tartunk, akkor idetartózónak érzem Szigeti Gábor Csongor Filter című videókollázsát, amelyben a művész a televízió képernyőjén a neki szimpatikus apró részleteket egy ragtapasszal megjelöli, s idővel a tetsző részletek befedik a teljes képernyőt, amiből az derül ki számomra, hogy csak kreatív szemmel érdemes tévét nézni.

Tóth Eszter videóobjektje: egy fekete székbe épített két monitor, az egyik a támlába, a másik az ülőkébe helyezve, ahol már-már a kafkai szorongás élményét ábrázolja a mozgókép. Egy ember szalad egy ajtó felé, de soha nem éri el azt. Ez a „ hiába minden a köbön” az, amitől akár sírásra is görbülhet az érzékeny ajak.

A Magyarosaurus feltérképezésére vállalkozik Szolnoki József munkája, egy 21. századi lelet, tudományos pontossággal, egzaktan és világosan, hogy aztán a jól eső hétköznapokra adoptálva, mint autómatrica kerüljön köztudatba. Olyan ez majdnem, mint a múlt század végi olajfaló, amely bizonyos körök beszédtémája volt évekig.

Amikor a bárány és a farkas teljesen egyben vannak, és csak maszkokat váltanak, hogy azokat újabbakra és még újabbakra cserélhessék. Ez a lényege Kitzinger Gábor 3D-s animációjának, melyben konkrétumok sejtésekkel keverednek.

Más és más ez a sejtés Július Gyulánál és Borsos Lőrincnél. Míg Júliusnál a farkas mintha odaát lenne a ködön túl, de akár kitapinthatóan is, (Objekt) érzékelhetően, addig Borsos egy falhoz támasztott nagy méretű ürességgel sejteti, hogy mennyire
védhetetlen és sebezhető az érzékeny lélek. Mintha egy féreg lyukkal szembesülne a néző, amelyben az idő és a tér ugyanezt a kint a bárány, bent a farkas játékot művelnék, elveszve és eltűnve, hogy majd egy párhuzamos világban mindentől függetlenül visszarealizálódjanak…
A szellem anyaggal dolgozik, s ettől olyan interaktívnak látszik.

(feLL)

Posted in Archív | Kint a bárány, bent a farkas bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva