Monthly Archives: június 2013

A magyar parasztság a csillagos ég alatt

Kis-Tóth Ferenc
2013. június 29.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2013. június 29. 17 óra
Megnyitja: Novotny Tihamér művészeti író
Megtekinthető: 2013. június 29-től július 14-ig

meghívó(2)

http://www.kortarsonline.hu/2013/07/kepzo-kis-toth-ferenc/16505

Novotny Tihamér megnyitó beszéde

„A magyar parasztság a csillagos ég alatt”
Kis-Tóth Ferenc kiállítása

(VLS Pinceműhely, Szentendre, 2103. június 29 – július 14.)Kis-Tóth Ferenc esetében – mindenekelőtt és mindenekfelett – a kiindulási pontunk mikro és makrokozmikus értelemben topográfiai szerepkörű, vagy minimum környezetleíró jellegű kellene, hogy legyen. Mert az ő Szabadszállás melletti gyepes tanyasi portája az élő néprajzi múzeum, a szókimondó és asszociatív, vagyis a rögtönző nyersművészet, a kreatív és gyors, leginkább horizontálisan terjeszkedő építőösztön, az érzelmesség és a mulandóság, az ellenállás és a hagyományszeretet, a „hajléktalanság” gyűjtőszenvedélye és ideiglenessége, valamint a dolgos, hajlékteremtő otthonosság túlzsúfolt hordaléka. A varázslat és a mágia modernitáson túli kollázs-keveréke. Erről, mindenki meggyőződhet, aki veszi a fáradtságot és ellátogat e homokdombi szállásterületre.
S hogy minél közelebb juthassunk ehhez a vitális művészeti szerepvállaláshoz és miliőjéhez, érdemes idéznünk néhány fontos mozzanatot a művész hitvallásszerű életrajzából: „Kiskunfélegyházán születtem, 1949. június 14-én. A városhoz közeli kunszállási tanyavilágában éltünk. Apám tanyasi kovácsmesterként tevékenykedett, apai és anyai nagyszüleim parasztemberek voltak. A műhelyben bátyámmal együtt segédkeztünk a ráfhúzásban (abroncs ráfeszítése a kerékre), szén- és fabehordásban, fújtatóhúzogatásban, szerszámok adogatásában. Próbálgattuk az izzó vas alakítását. Most is az orromban van az égett fa és a perzselt pata szaga.
A nagyszülőkkel jártunk a földekre, legeltettük az állatokat, aratáskor hordtuk az ivóvizet, segítettünk a kévepakolásban, sürgölődtünk a cséplőgép körül. A távoli összevont 1–8. osztályos tanyasi iskolában tanultunk. Az erőszakos kolhozosítás elől a Bajához közeli Garára költöztünk – persze ott is téeszvilág lett. Apám éhbérért robotolt, elég szegényesen éldegéltünk, ennek ellenére nagyon szép gyerekkorom volt ott is. Garáról négy év után elköltöztünk a Kiskunfélegyháza közelében lévő Petőfiszállás tanyavilágába. A nyolcadikat ott jártam ki. 1964-ben Pestre kerültem a Madách Imre Gimnáziumba. Érettségi után kerestem az utamat, különböző üzemekben dolgoztam. Voltam segédmunkás, rakodó, kocsikísérő, piaci hordár, gépkezelő, színházi világosító. (…)
Esténként a hajógyári rajzszakkörbe jártam Szentgyörgyi Jókához [Józsefhez], a Vasasban pedig atletizáltam. 1976-ban felvettek a Képzőművészeti Főiskolára. Sváby Lajos festőművész osztályába kerültem, ahol erős figurális oktatásban részesültem. Szerettem az anatómiát is. Éjszakánként szenes kazánt fűtöttem egy üzemben, és különböző alkalmi munkákkal tartottam el magunkat.
Már harmadévben rátaláltam az anyagszerű festészetre. Földet, homokot, porfestéket, vasat használtam képeimhez – visszataláltam a kovácsműhely és a tanyavilág anyagaihoz. A főiskola után a megélhetés miatt restaurátorok mellett is dolgoztam.
1996-ban visszakerültem tanársegédnek a Képzőművészeti Egyetemre. Jelenleg is itt tanítok a murális műhelyben. A klasszikus freskó, szekkó és mozaik mellett különböző anyagokkal kísérletezünk. (…) 1996-ban elváltam, azóta második feleségemmel egy szabadszállási tanyán élünk.
Apám kovácsműhelye és a magyar parasztság élete meghatározta érzéseimet, gondolataimat. A munkaközpontú értékrendszeremet nekik köszönhetem. Gyerekfejjel átéltem a tudatos tönkretételüket. Kifosztásuk a »rendszerváltástól« napjainkig folytatódik. Munkáimmal (nekik is) emléket állítok. Segítek, ahogy tudok…”
Jellegzetesen közép-kelet-európai művészsors és szemlélet ez – mondhatnánk. Zamatosan, jól körvonalazhatóan egyéni, és mégsem rokontalan jelenség a hazai legújabb kori művészettörténet színpadán, hiszen olyan alkotók más és más megjelenésű forrásvidékei és végkifejletei kapcsolhatók ide, mint például Bukta Imréé, Birkás Istváné vagy Kovács Lászlóé.
Tehát homok és vas; vakolt matériák és térkulissza-labirintusok! – egyszerűsíthetnénk le a máig tartó és jövőbe illeszkedő Kis-Tóth Ferenc-i művészeti ethoszt. Alapvetően ebből a két anyagból és ebből a városi, illetve tanyasi lét- és térélményből épül, bonyolódik, alakul és bővül a szóban forgó életmű. Mert az alkotó valódi felfedezése nem is abban rejlett, hogy a hetvenes évek végétől táblakép méretben alkalmazta a vakolat- vagy francia kifejezéssel élve, az hautes pâtes-, a magasan, vastagon felpakolható, rétegzett festékpaszta- vagy masszatechnikát – amelynek ismerhetjük mind a nyugat-európai, mind a magyarországi előzményeit –, hanem abban, hogy össze- és szétszerelhető, két oldalról nézhető, áttört felületeket használó, paravánszerűen térbe építhető elemekké alakította színezett homokmasszából készített, a labirintus-témában legalábbis egyenméretű (200×100 centiméteres) anyagfestményeit.
Akárhogy is nézzük a dolgot, vannak művészek, akik csak akkor érzik magukat biztonságban alkotás közben, ha fizikai és szellemi értelemben megküzdhetnek az anyag „ellenállásával”. A hagyományos pigmentek – olaj, akril, akvarell, tempera, tinta stb. – nem eléggé megfoghatók, túlságosan „csúszósak”, „sikamlósak”, „szökni próbálók”, ellenőrizhetetlenek számukra. Ezért a festészetet félig-meddig a szobrászi munkához teszik hasonlatossá. A közvetítő közegüket gyúrható, kenhető, formázható, karcolható, színezhető masszává, reliefszerű matériává alakítják. A mintát természetesen a földrajzi-biológiai és az épített környezet szolgáltatja számukra. Hiszen a fölülről, légifelvételszerűen nézett megművelt táj, egy többszörösen beíródott keréknyom az út sarában, a hólatyadékban, az árokásáskor tapasztalt talaj rétegzettsége és textúrája, egy náddal erősített szalmatörekes vályogfal, egy hámló, a „húsáig”, a csontvázáig feltárulkozó réteges vakolatfelület maga is plasztikus kép, idő- és korszaklenyomatokat kínáló par excellence festői jelenség.
Ehhez azonban egy olyan ragasztó- vagy kötőanyagra volt szükség, amellyel gyorsan és egyszerűen lehet dolgozni, s amelynek változatait a műanyagipar kínálta fel a restaurátorok, építőmesterek és képzőművészek számára. Magyarországon ezek az anyagok a hetvenes évek folyamán szivárogtak át a képzőművészet területére. Kis-Tóth Ferenc ugyanebben az időszakban dolgozta ki a maga vakolattechnikáját, amelynek lényege, hogy szintén a plextol segítségével teszi alakítható masszává a semleges homok anyagát, amelyet belekevert porfestékekkel színez a maga festői vénája szerint. Kezdetben leginkább farostlemezekre, később konkrétan vaságyak acélsodronyaira vagy az ezekhez hasonlatos, külön erre a célra elkészített keretekre felfeszített, tetszés szerinti sűrűségben felfűzött dróthálókra kente fel színes matériáit. (Bár tudunk néhány olyan korai munkájáról a nyolcvanas évek elejéről, ahol csak a szögvas [L- vagy T-acél], a fémforgács és a drótháló voltak a mű alapanyagai, kifejezőeszközei.)
Érdeklődési területei tehát korán kikristályosodtak. Elkerülhetetlenül megérintették őt a hámló, málladozó, ütött-kopott, jelüledékes, összekarcolt, golyó lyuggatta, repesz szántotta-szaggatta budapesti házfalak, folyosók és udvarok, a foszladozó nagyvárosi plakáttöredékek, a hajnali pinceablakok, a rétegzett festékruháikat megmutató, pigmentbőreiket vedlő, zománcrétegeikbe takarózó, hajdani békeidőket idéző kapuk és bejárati ajtók. Az irodalom, a történelem, a mitológia, a közélet nagy témái és alakjai, a hétköznapi élet, jeles és jeltelen hősei ás áldozatai – ha nem is figurális, de elvont és sejtetett (majdnem alaki) megjelenítésben, tehát absztrakt, félabsztrakt és emblematikus módon – már kezdettől fogva otthonos társai lettek művészetének.
Tehát a történelmi szimbólumokat, jeleket, ikonokat, fizikai jelenségeket, lenyomatokat, kultúrhistóriai és néprajzi tárgyakat és díszítőmotívumokat leképező, átértelmező, újrateremtő és mai összefüggésekbe helyező forma- és témavilága már az indulásánál morális tartalommal telítődött, anyagkezelése szociális érzékenységgel párosult.
Nála az aradi vértanúk emléke, Trianon status quója, a diktatúrák és az elmúlt rendszer bűnei, 1956 forradalma és szabadságharca, valamint a megtorlások időszaka, Erdély és a leszakított országrészek megmaradásproblémái, a „kollaboránsok útja”, az iraki öbölháború civilizációs bűnei, a „hajléktalanok karácsonya”, a vörösiszap katasztrófája és a tisztességes, dolgos ősök, elődök és alkotótársak emlékezete egy máig tartó és továbbépülő metaforikus történelmi labirintust alkot. Olyan labirintust, amelynek összeilleszthető egyenméretű, átnézhető hálós elemein kétoldalas absztrakt-emblematikus motívumokban képződik le politika és kultúra, társadalom és kórkép, hétköznapiság és történelem, művészet és néprajz, táj és topográfia. Ez az állandóan bővülő, épülő labirintus Kis-Tóth Ferenc személyes metaforája, privát válasza az ÉLETRE, a MŰVÉSZETRE. Olyan útvesztő, amelynek bonyolult folyosórendszereiben többszörös irányváltoztatásra, bolyongásra, „igazságkeresésre”, az elhasznált fogalmak cseréjére, sőt olykor ítéletalkotásra kényszerül az ember – és még inkább, és még akkor is az, ha egyes méretre kisebb elemeit táblaképek gyanánt helyezhetjük járatainak galériakörnyezetébe.
„Mivel tizennégy éve tanyán élünk és gyermekkorom nagy részét is vidéken töltöttem, a természet hatására alakulnak munkáim. Egy rövid időre visszatértem a naturális ábrázoláshoz, elsősorban a »feltöltődés« miatt, de újra élem az absztrahálás folyamatát is…” – írja egyik 2008-ban (!) datált pályázati fogalmazványában.
Ám ezzel egyidejűleg ki kell térnünk a színek és a fémapplikációk kérdésére is. Ugyanis Kis-Tóth „nemes vakolat” színei és „húsos” színkombinációi és rétegei – akárcsak a népművészet díszítőmotívumai – rendkívül erősek, merészek, frissek, mattan is tüzesek, égők és gazdagok, ugyanakkor képesek tónusosan árnyalt viszonylatokat is ölteni. Egyrészt mondhatni, hogy színvilága olykor szimbolikus rendeltetésű, belső kivetítésű, érzelmi alapú és teljesen egyéni. Másrészt a rendszeresen visszatérő táj és évszakok témájú képein hihetetlen érzékiséggel jön át a természet élőanyag-szerűsége; a latyaknak, sárnak, hónak, homoknak, fűnek, virágnak, fának, égnek empirikusan megtapasztalt, nedvektől duzzadó színszervessége.
Legújabb vakolatműveiben – vagy most már sokkal inkább reliefhatású kombinált képekről kell beszélnünk –, amelyekben az ásó-, kapa-, kasza-, eke-, taliga-, kanna-, bögre- és egyéb használati és munkaeszköz-motívummal a földmíves ősöknek, a tanyasi iskoláknak és a kovácsmesterséget űző elhunyt édesapjának kíván emléket állítani, egészen újszerű következetességgel, nem talált tárgyként, hanem saját megmunkálású anyagként alkalmazza a fémlemezeket és fémberakásokat.
A Kis-Tóth-i költői realizmusban és pontos, anyagszerű naturalizmusban a fém most már nem csak a vas, de az alumínium és a horganylemez is, amelyek egyenként valóságos paraszti, mezőgazdasági vagy kisipari tárgyakat és használati eszközöket mintáznak, idéznek meg és ültetnek bele a színes vakolatmezőkbe – sokszor olyan síkszerű, kiterített, kilaposított, emblematikus formában, hogy átváltozásuk már-már szakrális objektivációnak, vagy még inkább szakrális absztrakciónak nevezhető, minősíthető. Más esetekben ezek az eszközmotívumok – akár megsokszorozva is – magából a fémlemezek síkjából domborműszerűen vágódnak, emelődnek ki a térbe. Ilyenkor a művész természetes felületképző festőeszköze a rozsda, az eső, a nap, a csiszolókorong, a különféle marató és patinázó anyagok, s olykor a színezett homokmasszaféleségek is, amelyekből foltok és plasztikus írókás díszítőmotívumok is képezhetők ezekre a fémfelületekre.
„A magyar parasztság a csillagos ég alatt” – mondja a természeti és társadalmi értelemben is többszörösen ironikus, áttételes és kesernyés, ámde mélységesen igaz tapasztalati valóságon nyugvó főcím, amely a kiállítás hívószava is egyben.
És valóban, csak tovább kell olvasnunk a kép- és műtárgyaláírásokat, hogy kiteljesedjék bennünk az a világ – a vidéki Magyarország elmúlt 60-70 évének tragikus, szomorú és küzdelmes története –, amely előtt a művész rendhagyó módon tiszteleg.
A Kis-Tóth Ferenc-i művészeti ethosz és esztétikai meg¬jelenés tehát egyenként és összességében is olyan súlyos, körültekintően tartalmas, megalapozottan következetes, egyen-letes színvonalú, nemzeti és civilizációs sorskérdéseket feszegető, olykor drámai, örömteli és katartikus képet is mutató, ahol a szépség és az erkölcsi állásfoglalás már-már a kalokagathia, azaz a „szépjó” eszményi – s egyben nagyon modern! – nászában egyesül. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy Kis-Tóth Ferenc nyers, szókimondó közlései olyannyira találóak, fontosak, lényegesek és feltáróak, hogy azok esztétikai, etikai és szociális értelemben már szépek, jók és hasznosak is, hiszen az igazság kimondása szabaddá teszi a lelkünket.
Posted in Archív | A magyar parasztság a csillagos ég alatt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

40 éves a Vajda Lajos Stúdió

2013.09.14.

MűvészetMalom – Szentendre

Posted in Események | 40 éves a Vajda Lajos Stúdió bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Csontó Lajos – Vicces sztori

2013. Június 8.

finisszázs a Modemben

http://www.modemart.hu/?component=kiallitasok&id=1986392770

Vicces-sztori

Izgalmas programot kínálunk a Vicces sztori című kiállítás zárónapján: a látogatók segédkezhetnek Csontó Lajos tárlatának lebontásában, a krétarajzok letörlésében. Kezdés 18 órakor. Szivacsot biztosítunk.

A különleges élmény után, 20 órától Fűszer-Csemege pihentető zenei foglalkozás lesz a Dub Székház stábjával, akik bakelit-lemezjátszókkal felszerelkezve és óriás vizuális háttérrel megerősítve zenélnek a MODEM hangulatos belső kertjében. A Zöld szamár kávézó pedig baráti árakkal vár mindenkit.

Mindkét program ingyenes.

Posted in Hírek | Csontó Lajos – Vicces sztori bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva