Monthly Archives: szeptember 2013

MI A FENE – WHAT THE BLAZE

Aknay János, Almási Gertrúd, Baksai József, Benkovits Balázs, Benkovits Bálint, Bereznai Péter, Borgó György Csaba, Bukta Imre, Bán Miklós, Csató Máté, Csontó Lajos, Deim Péter, Gosztola Gábor, Győrffy Sándor, Holdas György, Hudák Mariann, Imre Mariann, Kis Tóth Ferenc, Kótai Tamás, Krizbai Sándor, fe Lugossy László, Márkus Péter, Margit Szabolcs, Megyer Márta, Mosonyi Kiss Gusztáv, Nagy Barbara, Selényi Károly István, Szirtes János, Szuromi Imre, Tóth Eszter, Tóth István, Sz. Varga Ágnes Kabó, Várnagy Ildikó, Vincze Ottó, ef Zámbó István
2013. szeptember 13.

40 ÉVES A SZENTENDREI VAJDA LAJOS STÚDIÓ
MűvészetMalom, Szentendre
Megnyitó: 2013. szeptember 13. 17 óra
Megnyitja: Szkárosi Endre költő
Kurátor: Wehner Tibor művészettörténész
Megtekinthető: 2013. szeptember 13-tól november 10-ig

vls_miafene_eflyer

Wehner Tibor:
MINDEN EGÉSZEN MÁS – MIAFENE
MűvészetMalom
2013. szeptember 13.
katalógus előszó
A címbe foglalt állítás nem ef Zámbó István festőművész szállóigévé vált tételének – „minden ugyanaz másképpen” – parafrázisa vagy cáfolata: ténymegállapítás, amelynek érvényességét az idő lassú múlásával bekövetkezett radikális változások igazolják. 2013-ban, a közelmúlt tíz évére visszapillantó kiállítás megrendezése kapcsán a tévedések kockázata nélkül elsőként azt regisztrálhatjuk, hogy a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió több mint negyven évet élt meg, és az újabb és újabb körülményekhez alkalmazkodva napjainkban is él és működik. Amiként rendkívül különösnek volt ítélhető az 1972-es szerveződése és az 1973-as létrejötte, a szocializmusnak nevezett formáció társadalmi, kulturális és művészetpolitikai viszonyai közötti tevékenysége, ugyanígy különösnek és kivételesnek minősíthető hosszú, töretlen fennállása is. A kilencvenes évek óta már természetes folyamat: kisebbnagyobb csoportok, társaságok alakulnak és bomlanak fel, szerveződések jönnek létre és oszlanak szét – dokumentátor legyen a talpán, aki követni tudja a történetek fonalát. A Stúdió hajdani kitűnő költő-képzőművész tagja, Csajka Gábor Cyprian még (már) 1980-ban, bizonyosságok és kétségek között egyensúlyozva fogalmazta meg a (régi) Mozgó Világ (1980(11)65.) hasábjain: „A szentendrei Vajda Lajos Stúdió idei kiállításai alapján megállapítható: a csoport mintha reneszánszát élné. Már az is elgondolkoztató, hogy – ellentétben a hatvanas évek végén s a hetvenes években létrejött hasonló képzőművészeti együttesekkel és műhelyekkel – léteznek még egyáltalán. Mivel a társaság fele hivatásossá vált, a fele viszont továbbra sem minősül annak, művészeti intézményrendszerünkbe kapcsolni a jelenlegi szokások és szabályok alapján szinte A társadalmi változásokkal párhuzamosan Szentendre, a meghitt, bensőséges atmoszférájával, emberléptékű környezetével és festői távlataival, a Dunával és architektúrájával korábban oly intenzíven alkotásra inspiráló, majd a fiataloknak otthont, alkotó- és életteret adó, az oly jelentős XX. századi művészeti hagyományaival felvértezett „festők városa” időközben egész évben üzemelő zsibvásárra alakult. S mindamellett, hogy Szentendre a festők városa, Szentendre a grafikusok városa, valamint Szentendre a szobrászok városa, az installátorok városa, a térberendezők városa, a fotósok városa, a médiaművészek városa, az akcióművészek városa, a performerek városa, a nehézzene és a halálzene városa, Szentendre a Kovács Margit Múzeumra alapozott turistahadjáratok bazárainak városa. A kisváros monumentális turistacsalogató, kereskedelmi (sátor- és bódé) egységeivel és a normális utcai közlekedést lehetetlenné tevő, kitelepülő vendéglátóhelyeivel a gyors, nagy tömegek áteresztésére koncentráló és közben fogyasztásra, vásárlásra ösztönző turisztikai centrum, amelyben (a szentendrei idegen test Kovács Margit kerámia-múzeumon túlmenően) a művészet periférikus, nem túlságosan lényeges tényező. (A kis önálló emlékmúzeumok az év nagy részében zárva vannak, vagy ha kinyitnak, akkor is konganak az ürességtől, a Régi Művésztelep újonnan megnyitott, modern galériájának eredetileg tágas, a magyarországi kiállító intézmények rendszerében kivételesen szép tereit máris barbár módon szétszabdaltáklefalazták, s a „nagy, átfogó” szentendrei művészeti múzeum megnyitására is 2013-ig kellett várnunk. A MűvészetMalom befejezetlen története egy külön, hosszú /végtelen/ történet.) Ezek a művészeket Szentendrétől elidegenítő tendenciák is közrejátszottak abban, hogy a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjai közül ma már sokan nem szentendreiek. Élet- és alkotóterük inkább New York, Budapest, Győr, Sárospatak, Szirmabesenyő, Mezőszemere, lehetetlen. Hogy – például a fenti okok miatt is – miért nem bomlott fel a Vajda Stúdió, az külön tanulmányt érdemelne. Összefoglalásként azt mondhatjuk: a kollektív értékképzés gyakorlata, illetve az alkotó egyén és a művészi kollektíva harmonikus kapcsolata adja az összetartozó erőt.” Természetesen a Stúdió megalakulásának, fennállásának negyvenedik évfordulóján is le kéne fektetnünk valamifajta, a Csajka Gábor Cypriánéhoz hasonló tézist, helyette azonban vélhetően tanulságosabb lesz az összetevők, a determináns tényezők számbavétele és vizsgálata. A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió, mint művészeti szerveződés számára is két, egymással ellentétes berendezkedésű társadalmi rendszer, az 1989– 1990-es változásokig lezajlott két, az európai keleti blokkba ágyazódó szocialista évtized, és az azóta lepergett újabb húsz, demokratikus viszonyok között eltelt esztendő teremtett alkotói és működési feltételeket és körülményeket. Egy diktatórikus és egy demokratikus rendszer, amelyek normális működését egyaránt súlyos ellentmondások és abszurditások, gazdasági ellehetetlenülések és kiszolgáltatottságok, tradíció-hiányok, kapkodó, végig nem vitt folyamatok, szemléleti háborúskodások, tévedések és hazugságok, manipulációk, bulik akadályozták meg. Az 1970-es és 1980-as években fiatal, progresszív, lázadó művésznemzedék számára – az 1990-es években már középnemzedékként, sőt, a 2010-es években már nagy öregekként: közeledvén hetvenedik életévükhöz – nincs miért lázadni, mert egyébként sincsenek tiltások, s a progresszió szellemisége is megfoghatatlanná vált. Az avantgárd – illetve a maga idejében még avantgarde – művészet tulajdonképpen hivatalossá vált: nincs értelme az elkülönülésnek, a kiválásnak, a manifesztációnak, a konfrontációnak, a meghökkentésnek. A meghökkentés elvesztette hitelét és érvényességét: érdektelenné vált. És mindenki élcsapat. Pomáz, Érd, Szabadszállás, Pilisszentkereszt. Míg korábban a Vajda Lajos Stúdió létezésében alapvető meghatározó volt a közös Szentendreélmény, a mágikus és mágneses Szentendrevonzás, az ezredforduló éveire ez mintha átfordult volna ellenkezőjébe: a Szentendre-taszításba. A Szamárhegy fennsíkján és a Templomdomb alatti sikátorokban egykor állványaikat felállító festők, és Vajda Lajos, Korniss Dezső és Barcsay Jenő után tehát valami végérvényesen megváltozott, illetve minden alapjaiban változott meg. De megmaradt, vagy 1990 után újjászületett talán valami látszatszabadság. Vajda Lajos az 1930-as években úgy fogalmazott, hogy „Abból indulunk ki, hogy tradíciók nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet.” És Bartókra és Kodályra hivatkozott, és arra, hogy Magyarország hidat képez Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. A 2000-es években nehéz lenne érvényesnek tűnő, jelentőségében hasonló teóriát kidolgozni és megvalósítani: a fogalmak, a példák, az eszmények tovatűntek vagy használhatatlanokká váltak: népművészet?, égtájakat összekötő Magyarország-híd?, ugyan, miről beszélünk? Súlyos évtizedek kemény, globalizált történései mosták el, sodorták el az ideákat, napjaink művészetének történetében az a legnagyobb szenzáció, ha egy magyar művész alkotása megjelenik valamelyik külföldi műkereskedelmi vásár árukínálatában. A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió fénytörésében a negyven, vagy harminc, vagy húsz évvel ezelőtti és a mai Szentendrére pillantva egyetlen változatlan tényezőre bukkanhatunk: a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyre, amely mint korábban, napjainkban is sorozatban rendezi meg a Stúdió tagjainak, illetve a Stúdióval rokonszenvező művészek kiállításait. Azonban ebben a térben is vannak elmozdulások: korábban gyakrabban zajlottak itt akciók, performanszok, a stúdió tagjainak és a meghívott művészek alkotásait felvonultató, komoly szakmai érdeklődést indukáló közös tematikus tárlatok, mint napjainkban. Ha a szentendrei művészet, az ún. szentendrei iskola, a szentendrei festészet-fogalom legújabb értelmezési kísérletének körébe próbálnánk vonni ezt a kiállítást, illetve a kiállítás által megvalósuló művészeti történést, akkor igencsak nehéz helyzetbe kerülnénk, mert valószínűleg nem azt kellene számba vennünk, hogy mi van, hanem azt, hogy mi nincs napjaink, a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjainak művei által megtestesülő szentendrei művészetben. A szentendrei művészetfogalom tisztázatlanságára jellemző adalék: a kitűnő művészettörténész, Mezei Ottó egy 2001-ben írt eszmefuttatása fölé írt címben idézőjelbe tette már a város nevét is, így: „Szentendre” mint művészeti folyamat. Deim Pál festőművész pontosan a 2000-ben megjelent Szentendrei Vajda Lajos Stúdió-antológia bevezetőjében deklarálta: „A Szentendrei Festészet már régen elfoglalta helyét a magyar művészettörténetben. Mondhatom, befejezett tény. Még akkor is, ha vita tárgya lesz sokáig: mi a Szentendrei Festészet, és kik azok, aki képviselik azt. … Szentendrén ugyanúgy meghúzható egy határ, amelytől már nem beszélhetünk Szentendrei Festészetről, csupán Szentendrén élő és dolgozó művészekről. A törést itt a Vajda Lajos Stúdió jelentette. …. Tehát a városnak volt egy pillanata, amikor eggyé forrt Szentendre és néhány művész. A város ’hívogató’ bája, ’ősállapota’, bensőségessége és a festők tiszta élményre vágyó lelki és szellemi igénye egy történelmi pillanatban megszülte a magyar viszonylatban is jelentős Szentendrei Festészetet. A város ma már erre képtelen. …” Egy ilyen tárlat fényében – a terminológiai problémák megoldatlanságán ezúttal (is) nagyvonalúan átlendülve – már világossá válhat, hogy kíméletlenül pereg az idő: a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapító, egykori rendkívül összetett művészeti jelenségegyüttest körvonalaz, amelyben szerves egységben, egyensúlyban vannak a hagyományos és a megszokott eszményektől és ideáktól elszakadó alkotó szándékok, alkotói magatartások, műalakítási gyakorlatok, művészeti produktumok. Mint a Stúdió kezdeti évtizedeinek művészeti tevékenységére és alkotói világára, a közelmúlt és napjaink Stúdió-jelenségvilágára is a stílusok pluralizmusa jellemző, amely egységben rendkívül sokszínű összképet teremt a művészeti ágazatok, a műformák, a műfajok, a technikai kivitelezés, az anyagok, a médiumok változatossága és variabilitása. Az évtizedek elmúltával nemcsak a művészetföldrajzi környezet, hanem maga a művészet is gyökeresen átalakult: áramlatok, törekvések, tendenciák és trendek sorozata zúgott végig a magyar művészeten is – hol felületi, hol mélyebb nyomokat hagyva –, művészeti ágak, műfajok, műformák formálódtak és alakultak át, keveredtek, olvadtak össze, új technikák, új médiumok (új közegek és matériák), új dimenziók kapcsolódtak be – régi lehetőségeket lezárva, új esélyeket nyitva – a műteremtés és a művészeti közvetítés folyamataiba.
A beszűkülések és a bővülések jelensége a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjainak alkotásai által körvonalazódó művészeti jelenségben is megfigyelhető (volt): a kép, a grafika, a szobor mellett kezdetektől fontos szerepe volt a képtárgyaknak, az objekteknek, a talált tárgyaknak, az installációnak, az akcióknak és performanszoknak, a zenei-, irodalmi- és mozgókép-produkcióknak, amelyek mellé az 1990-es évektől a fotó, a számítógépes print, a videó-munka csatlakozott. De a domináns mégiscsak a kép maradt. A hagyományos kép: a keretbe foglalt, a fal síkja elé függesztett, sík, vagy a grafikai eszközökkel papírra rögzített, alapvetően rajzi eszközökkel előadott, hagyományos grafikai kompozíció. és mai tagjainak lázadó, és egyes köröket egykor megbotránkoztató művei bizony már a múlt, a művészettörténet-övezte korszak rekvizitumaivá váltak. Időközben Szentendrén is felléptek a fiatal, az új nemzedékek képviselői: kezdetben a Szentendrei Vajda Lajos Stúdióhoz csatlakoztak, de aztán nyilvánvalóvá válván a szemléleti különbségek, kialakulván a szakadékok, új szerveződések neveit kellett megtanulnunk: így az Omkamráét és a Forgács Társaságét. Mindemellett a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapításakor kialakult művésznévsor és a negyvenedik évfordulón fellépő művészek névjegyzéke között fontos azonosságok, és nagyon nagy különbségek vannak. A hajdani alapítók közül számosan napjainkban is aktív Stúdió-tagokként dolgoznak, de számos művész alkotóútja sajnos már lezárult: a MűvészetMalom „élő” kiállítása mellett a Pinceműhelyben kerül sor az egykori, ma már nem élő Stúdió-tagok hommage-kiállítására, akiknek sorában Agócs Attiláról, Bernáth(y) Sándorról, Csajka Gábor Cyprianról, Gubis Mihályról, Imreh Tiborról, Joláthy Attiláról, K. Kovács Imréről, Matyófalvi Gáborról kell megemlékeznünk, mint többségükben olyan alkotókról, akiknek fájdalmasan korán zárult le az életműve. Ugyancsak itt, a Pinceműhelyben kapnak bemutatóteret azok a művek, amelyek a Stúdió ma már legendák-övezte első egy-két évtizedének tevékenységéhez, működéséhez kapcsolódnak, és ez a Pinceműhelyvisszapillantás olyan, ma is aktív alkotók munkáit is felvonultatja, akik ma már különböző okok miatt eltávolodtak a Stúdiótól. A MűvészetMalom kiállításán szereplő mintegy negyven művész alkotásainak körében tehát különböző művészgenerációk képviselőinek, az egykori Vajda-eszmeiséggel más és más viszonyban álló alkotók munkái sorakoznak. Vagyis a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió negyvenedik évfordulóján rendezett tárlat egy Az elmúlt négy étvizedben számos kísérlet történt a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió lényegének, művészeti jelentőségének megfogalmazására, a társaság művészeti törekvéseit jellemző általános jegyek meghatározására. Valószínűleg ez a 2013- as tárlat sem teremti meg a végleges konklúziók megvonásának lehetőségét – sőt, minden bizonnyal még szövevényesebb lesz az összkép, mint korábban volt. A 2002-es, a budapesti Műcsarnokban megrendezett, a harmincéves történetet összefoglaló tárlat műsorfüzetében volt olvasható Novotny Tihamér összefoglaló jellemzése: „A szentendrei VLS különös szerepet vívott ki magának a magyarországi neoavantgárd szemléletű képzőművészeti csoportosulások körében és rangsorában.
Az autodidakta létformából fakadó ’gerillaöntudat’ és szabadságközpontúság, az ’új-romantikus’ egyéniségkultusz és szenvedélyesség, a merész spontaneitással párosuló rögtönzési kedv és játékosság, a neodadaista ízű botránykavarás és szókimondás, a szürrealista, expresszív, konstruktív és neoprimitivista alkotási módszerek, a rock-new-wave-punk kultúra, illetve a szentendrei progresszív hagyományok újragondolása éppúgy hozzátartoztak és tartoznak tevékenységi körükhöz, mint világszemléletükhöz a képi és fogalmi abszurditás, a ’másfajta realizmusok’, a társadalmi groteszk és irónia vagy a kreatív túlélési technikák és magatartásformák.” Most, 2013 őszén mindehhez még azt fűzhetnénk hozzá, hogy e sok stiláris jegy, stílusáramlat mellé felsorakozott még egy: a klasszicizmusé, illetve a klasszicizálódásé: a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészeti vívmányainak és leleményeinek, stílusjegyeinek nyomatékos, erőteljes művészettörténetbe illesztése révén…
Szkárosi Endre:
Térben állva
Szempontok a Vajda Lajos Stúdió történeti szerepének megítéléséhez
MűvészetMalom
2013. szeptember 13.
katalógus előszó
A hetvenes évek elejének Magyarországán két társtalan művészeti intézmény jelenítette meg és kezdte működtetni azt a kulturális látószöget és teret, amely a fennálló intézményi rend merev és elavult kánonjaival
és kicsinyes kompromisszumaival a művészi alkotás szabadságát, szemléleti és műfaji nyitottságát helyezte szembe – továbbá, sokszor spontán módon, az európai lépték felvételének elodázhatatlan igényét. Mindkettő a hatvanas évek második felének új-avantgárd hagyományából táplálkozott: az egyik Galántai György balatonboglári kápolnaműterme, a másik az 1972-ben rajtoló Vajda Lajos Stúdió.
Galántai tevékenysége formailag nem volt illegitim, de mindenképpen törvényen kívülinek számított – a Stúdió formailag a létező, állami kontroll alatt álló intézményrendszerben, de annak legszélén jött létre. Az állami és pártszervek számára az első pár évben talán az lehetett egy ideig az intézkedések vagy nem-intézkedések során zavarba hozó, hogy a két intézmény körül megjelenő művészeti megnyilatkozások, formák, eszközrendszerek szokatlannak számítottak az állami kultúra provinciális világában. A Nalaya-happening még a pánikreakció agresszivitását provokálta ki a rendőri szervekből – Balatonbogláron azonban az állandó kellemetlenkedés és fenyegetőzés ellenére sokáig nem találtak igazi fogást. A Vajda Lajos Stúdió pedig azáltal, hogy hivatalosan elfogadott szervezet lett, akkor szakmainak számító politikai irányítás felügyelete alá került, a közvetlen retorziók így háttérbe szorultak.
Váratlanul érte a hatalom erre szakosított gépezetét az is, hogy ezeken a helyeken és akiknek olykor nagy erejű festészetéhez akcióművészeti, illetve zenei tevékenység kapcsolódott. A Stúdió kiállításain gyakran szólt a zene, amit Wahorn András, ef Zámbó István, Szulovszky „Joni” és mások szólaltattak meg, és lényegében a Stúdió tagjaiból formálódott a későbbi Bizottság zenekar is.
A korban elismert szentendrei művészet részben plebejus, részben klasszikus, részben modern, sőt avantgárd hagyományaihoz – amelyeket ma is jól szimbolizálnak a város múzeumai, képtárai (Kovács Margit, Czóbel Béla, Ámos Imre-Anna Margit), továbbá az akkor kortárs festők (Deim Pál, Korniss Dezső) műhelyei – egy új Szentendre-imázs kapcsolódott: a radikális avantgárd szentendrei művészeti színtéré.
Az évtizedek során a VLS nem csupán alternatív teret és saját hagyományt, de lényegében iskolát is teremtett, amelyben az autodidaxis, az önképzés gyakorlati filozófiaként jelenítette meg azt az elvet, hogy a szabadságénál jobb iskolai képzés nincs. Nyilvánvaló, hogy egy, a hivatalos szakmai képzést kezdetben tudatosan kerülő, az autodidakta kifejezésmódot poétikává emelő művészeti térben a létrejövő műalkotások – legyenek azok festmények, szobrok, installációk vagy happeningek (később performanszok) – több szempontból is minősíthetők, és az egyes szempontok alapján minőségük szórása igen nagynak mutatkozhat. Hibának bizonyult azonban akkor is, és az ma is, ha a külső szemlélő pusztán egy elvont esztétikai igényrend alapján minősít egy alkotást, és figyelmen kívül hagyja azt a közeget, amelyben az nemcsak létrejött, de amelyben működik is. A művészet működése mindig közösséget feltételez: a kanonizált esztétika csak a kánont elfogadók közösségét érinti, országosnak vagy nemzetközinek tekintett terekben, és kanonizált esztétikai felfogásból sem csak egy van az adott közegben.
Éppen a szentendrei alternatív művészeti tér gyors, meghatározó átsugárzása a budapesti ezekben a terekben egyfajta összművészeti, illetve művészetközi szemlélet kezdett megmutatkozni, a zene nem volt élesen elválasztható a színháztól, a képzőművészet a költészettől és így tovább. Külön döbbenetet okozott – mint azt szintén a Nalaya-happening rendőri kezelése mutatta – az akcióművészeti tér megnyílása, konkrétan a happening megjelenése Magyarországon. Erre nem hogy a rendőrség vagy a pártszervek, de még az elfogadott művészettörténeti intézmények sem voltak felkészülve.
Ennek a konfliktusnak, illetve lassú legitimációs folyamatnak volt egy másik zavarba ejtő aspektusa is. Az avantgárd művészeti színtereken ugyanis olyan művészek is megjelentek, akik szakmájuk szerint professzionális festők vagy zenészek voltak, ám aktívan alakították a fentebb jelzett művészetközi zónákban zajló tevékenységet: műfajilag eleve aspecifikus happeningeket csináltak, zenészek installációkat készítettek,
képzőművészek zenekarokat alakítottak.
Márpedig a hivatalos intézményrendszer szemléleti horizontján az avantgárd a dilettantizmus folyományaként diszkreditálódott, az érett művészi professzionalitás jó esetben a modernig terjedhetett ebben az értékvilágban.
Így a képzett művészeknek a „dilettantizmus” felé nyitása váratlan fejlemény volt – egy ideig ezt úgy oldották meg, hogy az újavantgárdban jelentékeny szervezőszerepet betöltő művészekre azt mondták, „miért nem fest inkább”, „kár érte, milyen jó festő volt”. Az egyébként íróként debütáló Erdély Miklósról például szívósan terjesztették, hogy dilettáns – mert képzőművészként, filmesként nem volt hivatalos képzettsége. A VLS-nek kitüntetett szerep jutott abban, hogy a későbbiekben alternatívnak definiálható művészeti tér Magyarországon kibontakozott. A Stúdió tagjai között hivatásos képzőművészek kerültek egy térbe radikális autodidaktákkal, szcénára (majd részben az országosra) mutatja, hogy a kollektív trendek mindig nagy erővel, olykor erőszakosan illeszkednek a kortárs művészet összképébe – ez nem pusztán az avantgárd tendenciák történeti sajátossága, hiszen így volt ez az impresszionizmussal, sőt, már a romantikával is.
A VLS munkásságát az elmúlt évtizedek során tehát nem csak az jellemezte, hogy figyelemreméltó kiállítások sokaságát hozta létre, hogy vonzáskörében remek alkotások jöttek létre, hogy a mainstreamétől eltérő szemléletmódot demonstrált és tett visszavonhatatlanul a kortárs magyar (képző) művészet részévé – hanem mindez azért is vált lehetségessé, mert a Stúdió iskolát teremtett.
Olyan induló művészeket nevelt ki, vagy olyan fiatal alkotókat csatlakoztatott magához, akik ebben a rezonáló közegben találtak rá esztétikai identitásukra. Vagyis a kezdetek ma már olykor legendás alkotói (ef Zámbó István, fe Lugossy László, Aknay János, Wahorn András, Bereznai Péter, Bernáth(y) Sándor, Bukta Imre, Lois Viktor, Kótai Tamás és mások) mellett és részben nyomában komoly életművek formálódtak, amelyek a kezdetek eufórikus invenciógazdagságához az évek folyamán az elmélyült technikai, filozófiai és stiláris kísérletezés/kutatás tapasztalatát illesztették: mint például Vincze Ottóé, Pacsika Rudolfé, Csontó Lajosé, Deim Péteré, Baksai Józsefé és másoké).
Az iskola életképességét azóta egy újabb generáció sikeres alkotói bizonyítják, például Bán Miklós, Benkovits Balázs és Bálint, Nagy Barbara, Hudák Mariann, Tóth Eszter, Margit Szabolcs vagy Imre Mariann.
Nem elegendő ugyanakkor a Stúdió tevékenységét és hatását egy szűkebb képzőművészet-történeti vonatkozásban elemezni, ugyanis éppen a kanonizált művészeti ágak, műfajok és tevékenységek radikális kitágítása, átjárhatóságuk kinyilvánítása és köztes tereik „üzembe helyezése”, továbbá a kortárs euro-amerikai kultúra újabb nyelvi, poétikai, technikai és mediális tapasztalatainak és újításainak a hazai közegben való újrafogalmazása voltak talán legjelentősebb hozadékai a VLS eddigi történetének. A zenei experimentáció területén emblematikusan utal erre a Bizottság zenekar működése, de további olyan zenei praxisok is, amelyek részben kapcsolódnak a Stúdió közegéhez. Az egyik legeredetibb fejleményt ebből a szempontból a Lois Ballast (később további Lois-formációk) performatív hangszerszobor-koncertjei jelentették – de itt említendő az Új Modern Akrobatika rövid működése vagy Krizbai Sándor zenei tevékenysége is. Az időben legkitartóbb zenei formáció azonban az egyik Stúdió-alapító nevéhez fűződik: e sorok írásáig folyamatosan működik az ef Zámbó Happy Dead Band.
A VLS alternatív művészeti gyakorlatának szilárd hatását mutatták mindeddig az ef Zámbó által kezdeményezett, hosszabb időn át évenként megrendezett Kis Magyar Nehézzenei és Performansz Fesztivál rendezvényei is, amelyeken művész-zenekarok és ahhoz hasonló formációk sokasága jelent meg, részben szentendrei, de jelentős részben budapesti, ritkábban más városbeli közegből.
Végeredményben és többek között ugyancsak az előbb említett seregszemle mutatja a Stúdió jelentőségét a magyar performanszkultúra alakításában is. Olyan akcióművészeti életművek fogantak itt, mint fe Lugossy Lászlóé (amely hamarosan a Stúdió-közeli Szirtes Jánoséval került szimbiózisba) vagy Bukta Imréé – az ő művészeti profiljuk elválaszthatatlan részét képezi performansz-tevékenységük.
A performansz azonban folyamatosan jelen van a VLS számos más tagjának művészeti stratégiájában is, ha nem képez is főszólamot életművükben. A Stúdió jelenlétén is alapuló, részben abból eredő szentendrei művészeti szcéna létezése azonban a magyar performanszkultúra egészének fejlődéséhez és művészetét szereptudata és művészetszervező tevékenysége nélkül, „tisztán” mérlegelni.
A példák hosszan folytathatók lennének, azonban elegendő pusztán egyetlen további hivatkozás: George Maciunas életművében nem ismeretesek kiemelkedő, megkerülhetetlen egyedi műalkotások – azonban művészetszemlélete és annak globális művészeti mozgalomként való megszervezése, ezen keresztül megvalósítása a Fluxusművészet egyik legjelentősebb teljesítménye, amely önálló helyet biztosít neki a művészet történetében.
Ez a mai Magyarországon sem lehet másképp.
A balatonboglári kápolnaműtermet megteremtő Galántai György a későbbiekben létrehívta és azóta is üzemelteti – annak számos kiterjedésében – az Artpool Művészetkutató Központot, és azt – időről időre, a megfelelő alkalmakra készített egyedi műalkotásairól nem lemondva – saját művészi tevékenysége legrelevánsabb részének tekinti. Amiként az is: minden művészi gyakorlatot, így a művészetszervezést is, hosszú távon a szellemi tényező hitelesíti.
Ezért a Vajda Lajos Stúdió meghatározó és szemléletalakító művészetszervező tevékenysége, az alapító, a működésben részes és az általa támogatott művészek egyes munkái, olykor egyéni munkásságuk jelentős része egy olyan, nagyon is gyakorlati szellemi közeg megnyilatkozásai, amely a 20. század második fele magyar művészetének minden bizonnyal legjelentősebb műhelyét inspirálta és hozta létre. megnyilatkozásához járult hozzá jelentékenyen. A Stúdió négy évtizedes tevékenységének feldolgozása, elemzése, művészettörténeti értékelése természetesen nyitott folyamat.
Ugyanígy a benne résztvevő, olykor meghatározó művészek munkássága, egészében vagy részeiben kritikai diskurzus tárgya – a baj inkább az, hogy még mindig nem eléggé. Az utóbbi években annak is tanúi lehettünk, hogy a VLS mértékadó művészeinek megítélése változékony lett, s a kezdeti évek részben kritikátlan lelkesedése, részben dehonesztáló megközelítése után markáns bírálati szempontok és vélemények is megfogalmazódnak – ami már a kanonizáció bizonyos fokú jele. A kritikai vélekedésben olykor visszájára fordul mindaz, ami a Stúdió éltető eleme és ereje volt: az autodidaxis és az alternativitás világos kinyilvánítása. A normatív esztétika mindenkor nehezen fogadta az érvényesnek vélt szabályrendeken való radikális kívülállást – amikor azonban a normaszegő mozgalmak elfogadottá válnak, alternativitásuk szellemi izgalma már kevésbé színesíti – pro vagy kontra – esztétikai megítélésüket.
Annyi azonban bizonyos, hogy az a jelenség, amelyet hagyományosan iskolateremtésnek neveztek, a modernitásban pedig egyre inkább művészetszervezésnek, a 20. század folyamán egyre inkább – és úgy tűnik, visszavonhatatlanul – a művészetnek, sőt, a műalkotások létrehozásának is esztétikailag szerves része lett, így élesen nem választható le sem egy művészeti mozgalom, sem egy művészi látásmód, sem pedig egy életmű önazonosságáról. Nehéz volna például Marinetti irodalmi vagy vizuális munkásságát – jóllehet alkotóművészete nem egy vonatkozásban a zsenialitás jegyeit mutatja – konzseniális mozgalomszervező és programalkotó tevékenységétől teljes mértékben eltekintve tárgyalni; (…)
Posted in Archív | MI A FENE – WHAT THE BLAZE bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KÉPEKBEN – Sámánrajzok

Molnár Tamás
2013. szeptember 7.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2013. szeptember 7. 18 óra
Megnyitja: Grandpierre Attila
Megtekinthető: 2013. július 20-tól augusztus 4-ig

Molnár Tamás meghívó

Posted in Archív | MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KÉPEKBEN – Sámánrajzok bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva