Antilogika

Benkovits Balázs, Benkovits Bálint, Csató Máté, Csontó Lajos, feLugossy László, Margit Szabolcs, Szirtes János, Tóth Eszter, Vincze Ottó, ef Zámbó István
2016. április 28.

a Vajda Lajos Stúdió tagjainak kiállítása
MEDIAWAVE, Monostori Erőd – Komárom
Megnyitó: 2016. április 28. 21.30
Megnyitja: Szolnoki József
Megtekinthető: 2016. április 28-tól május 1-ig

Print

100 évvel a dada születése után még mindig háborúban állunk. Bizonyos városokat vadászbombázók, másokat pedig kulturális kannibáloktámadnak meg. Ma a művészet már mindenhol jelen van, még a művészetben is. A politika esztétizálása többé nem a fasizmus, vagy a kommunizmus jellemzője, és az esztétika politizálása sem vezet már többé forradalomhoz. Egy eszme népszerűsége az anekdótakincsének megfilmesítési lehetőségeitől függ csupán.

A dada 20 évesen patafizikus, harminc évesen szituacionista, negyven évesen utópista, ötven évesen transzverzális, hatvan évesen vírusos és metaleptikus, a kulturális túltermelés folyományakéntaz elmúlt évtizedeketpedig egyfajta posztkortárs állapotban töltötte.A modern tehát a mi antikvitásunk? De a ready made nem a kiinduló pontot jelentette, hanem a vissza nem térés pontját. Bármi is következett ezután, semmi másnak nem lehetett szentelve, mint a banalitás rebanalizálásának, finalitást rendelve ezzel a látóhatárontúli véghez.

A művészet miközben sehová sem tartott, semmihez és a mindenhez érkezett. Most helyben jár, de úgy tesz minthahaladna, fogcsikorgatva, de már erőtlenül, nem is tudva, hogy mi az egésznek az értelme. Unalmas, romboló eufóriában lebeg, amelyben néha átcikáznak a tisztánlátás fájdalmas villámai, delejes álomba merült, nem egészen halott, de már alig él, és örökké virágozni fog. Az az érzésünk, hogy napjaink művészetének nagyobbik része a kép és a képzelet elrettentését és gyászmunkáját –esztétikai gyászmunkát végez.

Úgy tűnik csak a saját történetének és maradványainak visszafoglalásával élheti túl önnönmagát. Életünk a megelőző dolgok végtelen retrospektívévé változott át. Ez igaz a politikára, a történelemre és az erkölcsre, de a művészetre is, amely ebben sem élvez előjogokat. Egyre inkább a finom felbontás, vagyis a kép haszontalan tökéletessége felé tartunk, miközben a művészet már túl felületes ahhoz, hogy igazán nulla legyen. Így lesz belőle a második hatványra emelt középszerűség. Értelmetlenségre törekszik, holott eleve jelentés nélküli. Felületes kifejezésekkel állítja magáról, hogy felületes. A kortárs művészet a megalapozott esztétikai értékítélet lehetetlenségével és azok bűntudatára spekulál, akik az egészből nem értenek semmit, akik nem értették meg, hogy nincs mit megérteni.

A modernizmus által csírátlanított metafizika felhajtó ereje paleós magasságokba emeli a digitálisan röghöz kötött bizonytalankodókat. Az egyik részükből jógatanár lesz,a másikból test-fasiszta. A maradék a legegyszerűbb megoldást választva a konzumidiotizmusba menekül.

Vegyük már végre észre, hogy maga a pszichoanalízis a betegség, azzal együtt természetesen, hogy a nyárspolgár segítségével érdekesebbé teheti szánalmas életét. De persze az is lehet, hogy mindez csak az ellenkezőjére világít rá.

Miközben a huszadik századi individuum a saját lelki mechanikájával babrált az elnyomó elit szép csendben létrehozta a politikailag korrekt amalgánnábenetonizált véleménybázisát, utat nyitva ezzel a végső megoldás felé.

Reméljük tehát a legjobbakat, de készüljünk fel a legrosszabbra is!

Próbáljatok meg a pillanat porózus zárványából kiszakadva egy kozmikusabb perspektíva irányába tekinteni. A világegyetemhez hasonlóan a magyar kulturális élet is el fogja érni a maximális entrópiájú állapotát, amikor az eszmék már nem közlekednek, mivel a rendszer minden pontján azonos lesz az energiaérték. Meg fog szűnni minden intellektuális mozgás és beáll az ún. kulturális hőhalál.

Rendkívüli elővigyázatosság szükségeltetik, hiszen az elmélet visszavezet bennünket az előítéleteink ördögi labirintusába. Igen sok tennivalónk van tehát még az anti-munka területén! Olyan művekre van szükségünk, melyek egyszerre konkrétak és definiálatlanok,mert csak így maradhatnak örökké érthetetlenek. Ez azonban csak a legtudatosabb ösztönösség segítségével érhető el.Ehhez nyújthat számunkra pótolhatatlan segítséget a múlt század talán legrosszabb zongoristájának, Erik Satie-nak az útmutatása.

A művésznek szabályoznia kell az életét.

Íme, napi teendőim pontos órarendje:

Felkelés: 7 ó 19; ihlet: 10 ó 23-tól 11 ó 47-ig.

11 ó 12-kor ebédelek és 12 ó 14-kor hagyom el az asztalt.

Üdvös sétalovaglás a parkom mélyén: 13 ó 19-től 14 ó 53-ig.

Újabb ihlet: 15 ó 12-től 16 ó 07-ig.

Különféle foglalatosságok(vívás, gondolkodás, mozdulatlanság,

látogatások, kontempláció, ügyességi gyakorlatok úszás, stb.): 16 ó 21-től 18 ó 47-ig.

A vacsorát 19 ó 16-kor szolgálják fel és 19 ó 20-kor fejeződik be.

Következnek a szimfonikus olvasmányok, fennhangon: 20 ó 09-től 21 ó 59-ig.

Lefekvésem rendszeresen 22 ó 37-kor következik be.

Hetente egyszer hirtelen felriadás 3 ó 19-kor (keddenként).

Csak fehér ételeket eszem: tojást, cukrot, megreszelt csontokat, halott állatok kövérjét; borjút, sót, kókuszdiót, fehér vízben főtt csirkét; gyümölcspenészeket, rizst, karórépát;kámforos hurkát, pástétomokat, sajtot, gyapotsalátát, és bizonyos halakat (bőr nélkül).

A boromat felforraltatom és hidegen iszom, fukszialével.

Jó étvágyam van; de sosem beszélek evés közben a megfulladástól való félelmemben.

Gondosan lélegzem (egyszerre keveset). Nagyon ritkán táncolok.

Járás közben kétoldalt kapaszkodom és mereven nézek a hátam mögé.

Nagyon komoly okból, ha nevetek, nem teszem szándékosan.

Miatta mindig bocsánatot kérek, kedvesen.

Csak fél szemmel alszom: az alvásom nagyon kemény.

Az ágyam kerek és egy lyuk szeli át, a fej mozgása számára.

Egy szolgáló minden órában hőmérsékletet vesz tőlem, és ad helyette másikat.

Régóta előfizetek egy divatlapra.

Fehér kucsmát, fehér harisnyát és fehér mellényt hordok.

Az orvosom mindig mondja, hogy dohányozzam. Tanácsaihoz hozzáteszi:

- Dohányozzék barátom; ha nem teszi, valaki más fog dohányozni ön helyett.

Ezenkiállítás alapvetően 4 féle művészeti pozíciót mutat be:

  • az első csoportba azok az alkotók tartoznak, akik mindig ugyanarról beszélnek, és mindig ugyanúgy.

  • a második csoport mindig ugyanarról beszél, csak mindig másképpen

  • a harmadik csoportba tartoznak azok, akik mindig másról beszélnek, és azt minden alkalommal másféleképpen teszik.

  • a negyedik csoport pedig az egyéb. Ő szerintük a művészet és a valóság összeadva egymással zéró összegű egyenletet alkot.

Olyan tematikáról van tehát itt szó, amely maga is a tematika ellen dolgozik. Ez az egyetlen lehetőséga túlélésre, hiszen egy kóros értelemadási kényszertől hajtva a jelentésmező utolsó érintetlen részeit is gyarmatosították már. A diskurzus-dömping rákos daganatként falja fel az élő gondolatot. Ha a művész nem akarja egyszerű teória-illusztrációként végezni, akkor nem marad más lehetőség a számára, mint a kanonizátorok rituális elpusztítása és elfogyasztása.

Isten, Haza, Család, Dada!

Menjetek békével, a kiállítást ezennel megnyitom.

Felhasznált irodalom:

Baudrillard, Jean: A művészet összeesküvése, Budapest: Műcsarnok, 2009

Pynchon, Thomas: Entrópia, Budapest: Európa, 1981

Satie, Erik: A zenész egy napja, in: Dadaizmus ​antológia, Budapest: Balassi 1998

Szolnoki József: Kurátor nyárson, 2015

Wark, McKenzie: A Hacker Manifesto, Harvard University Press, 2004

Szolnoki József

Kategória: Archív | A közvetlen link.