Monthly Archives: augusztus 2016

100 éves a DADAizmus

Csoportos kiállítás
2016. augusztus 21.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2016. augusztus 21. 18 óra
Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
Rapformance: Csodállatos Szárnyasdoboz
Performance: Szolnoki József
Szövegel: Kettős Tamás
Hiányzene koncert: Új Látásmód Fúzió
Sztárvendég: Csermanek Csaba
DJ: Andd
Visual: Visualhazard
Megtekinthető: 2016. augusztus 21-től szeptember 11-ig

100éves_70x100

Print

A GONDOLATTALANSÁG PETYHÜDT BOROTVAHABJA
100 éves a dadaizmus-kiállítás

(A szabadság-surranópálya)

A szabadversek áradásának, bővedjének idején – üvölts, üvölts, üvölts, üvölts, üvölts, üvölts, üvölts – és még száznegyvenszer –, nem tudom, megfogalmazható-e az a vélekedés, hogy el kellene gondolkoznunk azon, hogy nézni, csak úgy nézni, már az is nagyon megerőltető és igencsak kockázatos. A szemlélődés: szörnyű nehéz feladat, próbára tevő foglalatosság, el nem hárítható felelősség. Merthogy a nézés egyben tudomásulvétel, beleegyezés, elfogadás, cinkosság, amelyet gyakran nem ellensúlyozhat kellőképpen a beszéd sem. És nem lázadhat fel semmi ellen, nem háríthat át semmit a szemlélődő: a nézés szigorúan egyéni, a magánszférán belül megrekedő tevékenység. És nem tehető ellene semmi, hacsak nem a szemhéjak lehunyása, akkor viszont nem látható az, amitől el szeretné határolni magát a nézelődő. Tipikus csapdahelyzet, mert a nemnézés is nézéssé válik. Nézni kell, nincs mese, még akkor is, ha maga a nézés nem parancsolható. A nézés a szabadságfok egyik legteljesebb megnyilvánulása. A nézés egyéni szabadság és bármely nézésen kívüli szabadságba a leginkább tapintatosan beavatkozó, semmiképpen és semmit sem korlátozó tevékenység.

Vagyis ne szólítsunk fel senkit se a nézésre – önmagunkat se –, csak nézelődjünk, a természetesség eredendő állapotában. Ne csináljunk semmit, csak nézzünk, és akkor nézésünk soha nem látott ajándékokkal halmozhat el minket. Legyünk elégedettek az adott nézés-pozíciónkkal, ne törjünk különlegességekre, kivételezettségekre. Lényegüljünk át totális nézéssé – figyeljünk kicsit befelé is –, zárjunk ki minden hiábavaló, más külső cselekvésformát. A fölöslegessé vált dolgaink meg mások nézésének prédájává válnak – persze, csak akkor, ha mások is ugyanúgy, mint ahogy mi, felnőnek ehhez a szép feladathoz. Ám a végső cél természetesen csak az lehet – mintha most feltételeznénk bárminemű gyarló fejlődést, de ez csupán csak a látszat – hogy végül csak a nézések maradnak mint nemes, háborítatlan, szabad, totális, autonóm állapotok. Az eszményiségek eme széfárjában aztán végre véglegesen és visszavonhatatlanul lehunyhatjuk szemünket.

(A szánalmas csapdahelyzet)

Elérkezett a pillanat: át kell lépni a tudati síkokra, magára kell hagyni az ún. valóságnak nevezett szférát. Át kell lépni egy másik tartományba, lehántva magunkról e köznapi tereket és ezt a szegényesen vánszorgó időt. Megérett a helyzet arra, hogy elmerüljünk a gondolattalanság petyhüdt borotvahabjában, s hogy időnként felbukkanva lazán lebegjünk a piszkos politikai szindróma-terek fölött. Nincs már remény: minden hitel eljátszatott, minden tartalék kimerült, már nem kínál menekvést a kívülállás korábban kényelmesnek tűnő szemlélődés-státusa sem, amelyet furcsa közösségvállalási és kirekesztettségi kényszerek elegye tesz egyre fokozódón langyossá és elviselhetetlenné. Meg kell szabadulni a manipuláció, a gőg, a hiúság és legfőként a tobzódó hatalomvágy szüntelenül csapdosó hullámveréseitől, le kell gyűrni az újra meg újra ránk törő keserűségek érzéseit, és nem adható további esély az egyébként roppant szimpatikus abszurditásoknak sem. Be kell látnunk a fe Lugossy-tétel cáfolhatatlan igazságtartalmát: „az összefüggések között nincsenek összefüggések”. Így hát és/viszont nincs több esély és nincs más lehetőség. Valamifajta szemléletes csapda-, vagy elcsépelt zsákutca-metaforát kellene most előhalászni, de csak az juthat az eszünkbe a perspektívák végső lezáródásának e súlyos periódusában, hogy a helyzet pszeudomorfikus jelleggel idilli, akár egy lehangoló zsákutcában elhelyezett alattomos csapda meglelésének fennkölt pillanata. A tudati síkok ugyanis nem tárt karokkal várnak, csupán a magánzárkák barátságosságával. És onnan már nincs visszaút. Nincs visszaút, mert nincs miért visszatérni. Szánalmas feltételezés, hogy a tudati síkok az egy boldog, rózsaszín állapot – hát nem, csupán egy állomás, ahonnan az ismeretlenbe léphetünk tovább. De mi ez az ostoba fokozatosság-szerűség feltételezés? Mi ez az állandó önkontroll? Buta fontoskodás? Hogy hátha felrémlik rövidlátó lelki szemeink előtt valami optimális, ellentmondások nélküli társadalom- (milyen csúf ez a szó!) vagy állam-konstrukció? Mely önnön szükségszerűségei által nem létező? Az egyetlen (végső soron a csapdákkal tarkított zsákutcákon át vivő) kiút tehát a tudati sík, ahol nem tanácsolt a továbbképző tanfolyamokon való részvétel kötelező és önkéntes alapon sem. Ám itt végre magunk lehetünk, nem csenget be senki, miközben a dolgunkat végezzük, nem telefonálnak és a postaládából sem kell kivennünk a szavatosságukat elvesztő leveleket. És nem érezzük végre a féltő társadalmi (pfúj) gondoskodás megsemmisítő nyomását. Új, a jövőből eredeztetett emlékeink között, viszonylagos megállapodottságban mi magunk lehetünk az önmagunk felett gyakorolt, kíméletlen elnyomó hatalom.

(A művészetföldrajzi környezet)

A népnyúzás faragott oszlopain nyugszik a koporsó: az állam ravatalra emeltette magát. Kissé felemás az ünnep, de már-már beteljesülhet a megdicsőülés. Díszőrséget az ismeretlen tartótisztek és az adórendőrség jól álcázott buldogjai állnak. A kirendelt önkéntes gyászolók sorsaiban nyájas pártmunkások és kedves hatalombitorlók hullatják könnyeiket. A hallatlan biztonsággal lezárt, tüntetőktől megtisztított sírkert dülöngélő kriptái közül kézen fogva támolyognak elő a legitimizációs kísértetek: Sztálin, Hruscsov, Andropov, Brezsnyev, Rákosi – és kart karba öltve Fock Jenővel – a tömeg felé pártvezéri csókokat hintő Kádár, akit épp a gyászolók között észrevétlenül elvegyülő Gy. F. próbál elgáncsolni alig leplezett kárörvendezéssel. (A Rajk-reinkarnáció kétségek között gyötrődik Péter Gábor mauzóleuma mögé bújva: na most akkor mi lenne a jobb, közéjük lövessek, vagy ne?) Ám minden szándékot elsöpör az erre az alkalomra átalakított vízágyúkból szétterített váratlan virágeső. A célzott díszlövések után – néhány hajléktalan üdvözült mosollyal csuklik össze – a kegyelemteljes ünnep a lufieregetésben kulminálódik: a színes léggömböket – a gázhiány miatt – kiéheztetett békegalambok emelik a magasba. A gyászbeszédeket gyorsan lenyomják – csupán a Fidel Castro-dublőr lépi át a nyolc órás szigorú időhatárt –, Jelcin pl. meg sem szólal, csak egy vodkásüveget emel jelképesen a magasba, s merevedik meg, mint egy szabadságszobor, de gyorsan elviszik az óramű-pontossággal érkező smasszerek. Az Élő adásban a Halál tévécsatorna riportere a bevételeket firtató keresztkérdéseit próbálja feltenni a temetőigazgatóság kormányzati és pártpénztári körökhöz közel álló képviselőjéhez, de az alkalmazott alig észrevehető szemvillanására a gyászhuszárok kiütik a kezéből a mikrofont és az operatőrre támadnak. Uraim, legalább itt és most ne, kérleli a civakodókat az egyik válságstáb jelentős munkásőr-múlttal rendelkező aktivistája, de őt is lepisszegi az agitációs és propaganda osztály egykori, szigorúan népszerű, nevét a fémmegmunkálás megedzési folyamatából merítő vezetője, a hajdani segédszínész. Nem lévén már más program, a gyászolók megrendültséggel vívódó serege a sír felé kezd cihelődni, csak a koporsóval nem törődik senki, amely észrevétlenül a ravatalon marad – és a lemorzsolódottaknak, akik épp el akartak slisszolni, egy pillanatra úgy tűnik, mintha mindig is ott lett volna. Viszont a koporsó nélküli halotti menet meg időközben már a második kört teszi meg a temető mély kátyúkkal tarkított útjain: nem találják, mert nem találhatják meg a díszsírhelyet, amelyet a kormányzathoz közel álló kft. a rekordösszegű tender elnyerése ellenére elfelejtett kiásni. A harmadik kör után kissé tanácstalanul toporognak még a bejárat mellett, aztán elszórva a virágcsokrokat, és egy-egy gazdátlannak tűnő síremlékre helyezve a koszorúkat elódalognak. Még el sem hagyja az utolsó gyászoló a temetőt, az egyik Mauritiuson bejegyzett, valójában a VII. kerületi Nagydiófa utcában működő, jelentős titkosszolgálati múlttal rendelkező, ámde roppant tisztességesen tevékenykedő vállalkozás egy szempillantás alatt privatizálja a ravatalt, és miután jelentős összegű áfát igényelt vissza az adóhivataltól, pályázatot ír ki a lízingelésére. Tulajdonképpen senkinek sem tűnik fel, hogy „Bármikor bárkinek előnyös temetések, kombinatív gumibotozások és letartóztatások, pszichikai kényszerek és szivatások kedvezménnyel” – ügyterületekkel vették jegyzékbe Last Minit Temetkezési Kft. új vállalkozását a pszeudó-temetés napján a cégbíróságon.

(Zárótétel helyett)

Jóllehet azt is hajtogathattuk volna órákig, hogy gázrezsó, virtuális síkokon és terekben a volt Kerepesi, ma Fiumei úti temetőből jelentettük, a dadaizmus megszületésének, valójában a dadaizmus történetének és masszív fennállásának 100. évfordulóján, és Tristan Tzara-hívőként nagyon rokonszenvesnek találtuk magunkat.

(Elhangzott a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyben 2016. augusztus 21-én, a kiállítás megnyitóján.)

Wehner Tibor

Save

Posted in Aktuális, Események | 100 éves a DADAizmus bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A gyönyör visszhangja

ef Zámbó István
2016. augusztus 18.

Ferenczy Múzeum – Szentendre Terem
Megnyitó: 2016. augusztus 18. 18 óra
A vendégeket üdvözli: Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója
Megnyitja: feLugossy László, Munkácsy-díjas képzőművész
Kurátor: Kopin Katalin művészettörténész
Megtekinthető: 2016. augusztus 18-tól október 23-ig

efz

én mindig feldöntöttem valamit,
időnként csakúgy elbotlottam,
véletlenül kiöntöttem borokat,
szóval, kissé ügyetlen
és gyanús voltam…

(1szer a limbó hintó hallgatása közben)

A végtelennek tűnő idő is véges
avagy a gyönyör visszhangja

Néhány emlék előrenézés közben.
efZámbó István kiállítása kapcsán

(nemművészettörténeti megnyitóbeszéd)

Kezdhetném az elején, hogy 1967-ben, 49 éve, -és még szerencse, hogy nem 50 éve, mert az nagyon jubileumi lenne- hogyan találkoztam efZámbó István barátommal a kecskeméti Arany Homok Szálló kerthelyiségében, mert ez lenne a normális, vagy a logikus, természetes lenne, és csak lazán mesélnem kellene, nem így papírból olvasni falhoz állítva, avagy, hogy mondják másképpen a kis összetartozások automatikus telepítését?

Nos.
Kezdhetném a végén is. Onnan, ahol még nem jártunk, és erről csak annyit tudunk, hogy onnan már nem jövünk vissza, de mégis változatos és sokat mondó elképzeléseink, feltételezéseink vannak erről, arról, amarról. Nagy vonalú és kellemes fikciókat dédelgetünk eme ismeretlenről, ami talán a legmérhetetlenebb kellemetlenség lesz, amit időben meg fogunk tapasztalni. Egyébiránt már így is nagy túlélők vagyunk, generációnk jó része már nem elérhető.
Valójában, kár itt okoskodni…

Ha minden igaz?

A művészet, a tartalom és a forma
egységes és lényegi megjelenése,
amely spirituális energiaiként
átlényegíti az anyagot, és nagy mértékű
szabadság fokkal felszabadítja
a konvenciókkal és rossz beidegződésekkel
jól megterhelt emberi tudatot.

Immár 49 éve, az említett teraszon leültem egy üres székre, pont efZámbó Öcsi mellé, mert ott volt éppen hely. Véletlenül vagy direkt, ezt nem tudnám megmondani. Egyből megfogott szimpatikus és vonzó aurája, noha nem aurájába ültem bele, mert az nem lett volna elegáns, csak egyszerűen az aurája melléültem. Éppen a szemben ülő lányt rajzolta le.
A ceruzarajz igyekezett hasonlítani a lány arcára. Ezt láttam, mikor megmutatta. Az arcomról próbálta leolvasni, hogy mit gondolok a rajzáról, de csak kedvesen mosolyogtam. Nem is kedvesen, inkább barátságosan, -bár a barátságos is kedves- nem akartam, hogy titokzatos legyen a mosolyom. Az félre vitte volna a dolgokat.
Azonnal a művészetről kezdtünk beszélgetni, amit azóta is folytatunk, csakúgy ösztönösen, lakonikusan.
Olyan közvetlen volt minden, mintha ezer kreatív éve ismernénk egymást.
Lehunytam a szemem, mert néha szeretem lehunyni, de ez nem álom volt, hanem a valóság szebbik oldala, és nem az a mérgező, erőszakos, sötét oldala, mert van olyan is neki.

Hajnalok hajnala.
A pók spontán fonala beleér az álmos reggeli derengés kezdetébe, s mint egy nem kormányozható jármű belecsapódik a közöny közegébe.

Nagyon sokan próbálják a történelmet írni ottan, ahol drága mulatság a betűvetés, és csak önkormányzati szempontból felelnek meg a szemantikai követelményeknek, de ott is csak az Elnézések Központjában, ahol a hatalmas adatfeldolgozóban mindannyian alulmaradunk. Így tehát az erőszak még nagyobb teret követel magának, amit könnyűszerrel meg is szerez. És ez már egy olyan kezelhetetlen affér, amely simán megmutatja a kiúttalansághoz vezető úttalanság irányát. Ahol a kapuk tárva zárva állnak…

Amikor 68-ban Purgatórium néven létre hoztunk egy félig-meddig ifjúsági klubot,
akkor nem gondoltuk azt, hogy 1968-ban nem lehet Purgatórium nevet adni a KISZ égisze
alatt működő ifjúsági klubnak.
Nem akartunk semmi különöset, csak egy kicsit eltérni a sablonoktól, sémáktól.
Csak a második programunk után derült ki számunkra egzaktan, hogy nem szabad eltérni a
sablonoktól, a sémáktól, mert a klubot bezáratták, amiből aztán jól menő kocsma lett, köszönhetően annak a bárpultnak, amit társadalmi munkában építettünk még az elején. Azt gondoltuk nem lehet klub bárpult nélkül.
Bármennyire is szakítani akartunk a hagyományokkal, ezzel a bárpulttal nem igazán sikerült megbirkóznunk.

Őslények voltunk a Neoavantgárd (sport) Múzeumban.

efZámbó István elbűvölő intenzitású kreativitással nyúlt mindenhez, amiből őszinte művészet jött elő, új és újabb dolgok születtek, és ez erőteljesen inspiráló volt, nem beszélve ezen alkotások hiánypótló szabadság fokáról, ami nem volt semmi azokban a sűrű és kusza időkben.

Mert hiányok voltak bőven. Folyamatosan a hiányokba akadtunk bele, amiket kompenzálnunk kellett, a belénk kódolt evolúciós szempontok ösztönös használatával.
Természetesek szerettünk volna maradni egy rendkívül természetellenes közegben.

és most valamit az egokról

kis ego, nagy ego, egyáltalán nem ego, megkérdőjelezhetetlen ego, környezetre ártalmas ego, csak egy fásult szuperego, versenyszellemmel átitatott ego, felhevült majd lehűtött ego, csókok és simogatások nélküli ego, vacak ego, plagizált ego, hamis gyöngy ego, gyöngyhalász ego, bocsánat, hogy itt vagyok ego, senki sem hívott ego, kapitulált ego, a másik nemhez vonzódó ego, hatalmas és cezaromániás ego, a dicsfényben fürdőző ego, egy önmagát lecsupaszító ego, maradj otthon ego, senkivel nem társuló, magányos ego, másokat folyamatosan támadó ego, büdös ego, maszatos ego, szaftos ego, olyan keserű, mint az epe ego, egészen lebutított ego, egy baromian nagyképű és mindent tudó ego, tudományosan kvalifikált, de lobbanékony ego, mint a legtöbb idegesítő, okoskodó ego, szar a fűben ego, komolykodásban megfáradt, röhejes ego, öreg vagy fiatal ego, mikulássapkás, piros pozsgás ego, nem rúghatunk labdába ego, teljesen magába zárt és kinyithatatlan ego, és egy egyszerű ugyanakkor kedves, vidám, szeretetreméltó bölcs ego. aki talán egy párhuzamos dimenzióból érkezett ego…

 ide egy halvány poént szeretnék mondani:
(nem biztos, hogy az lesz)

lehet-e visszhangja a gyönyörnek a gyönyörök kertjének keresztútján,

ha a kapitalizmus tömény kizsákmányolásából indulunk ki? ami ugyan abszurdum, de mégis egy burjánzó valóságos alapvetés, mint a visszafordított tükröződések nagy része…

gondolom, sokkal jobb poénra számítottak…persze, nem kell visszatartani a nevetést,
ez csak szarkazmus volt…

 efZámbó Istvánnal, Öcsivel az első pillanatoktól barátok és munkatársak lettünk,
Rengeteg közös dolgot találtunk ki és valósítottunk meg az évtizedek során. Fura , de még
egy zenekarunk is volt, amire most időhiány miatt nem térnék ki, csak az említés szintjén említeném magát a tényt, hogy volt egy ilyen zenekar, melyben többen is zenélgettünk több éven keresztül rendületlenül, a tisztelt hallgatóságot olykor-olykor megrendítve.

Imádtam Öcsikével kiállításokra járni. Már a bejáratnál zsigerből megéreztük az igazi melókat, és némán csodáltuk és elismertük: hogy, ami jó az jó.
Ami nem tetszett azt sem beszéltük ki, csak egy halvány grimasszal, tájidegen nézéssel fejeztük ki továbbállási szándékunkat, és sietve az igazi munkák felé vettük újra az irányt.
Szerettük és fejlesztettük ezt a metakommunikációs készségünket, ami szubkulturális helyzetekben, szituációkban is ihletett reagálásokat hozott elő.
Önmagukért beszéltek a dolgok.

Ahogy ef Zámbó István képei is magukért beszélnek, ezt gondolom a sok éves látás és fokozott megfigyelések után.
Ha szabad ilyet mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Néha azt érzem, hogy mindenféle mesterséges beavatkozás nélkül olyan tág az agyam, mint
maga a világegyetem, és minden élesen benne van, aminek benne kell, hogy legyen, és még
azok is benne vannak, amik nincsenek, vagy soha nem is voltak benne, mintha egy űrlény lennék, akit fényéveken át visszafordított az idő saját keringésének mozdulattalanságához, hiszen a mindenségben még az is mozog, ami áll. Mindez persze nem valami rejtélyen alapul, nem egy misztifikált baromság, nem a tények külön kiadása, hanem csak egy egyszerű és megrendítő tapasztalat.

De nézzünk inkább előre.

Az előre nézés itt most azt jelenti, hogy van még esély a jövőre a sok lehangoló és kiábrándító események ellenére.

Már képesek vagyunk a jövőbe látni, persze mások időgépszemeivel nézzük ezt a fajta jövőt, akiket nem ismerünk, s akiknek látásában megbízhatunk ugyan, de az ő jövőt látó szándékaik mégis kiismerhetetlenek, mint amennyire a jövő is az, ezért tehát addig kell ügyeskednünk, amíg saját jövőbelátó készülékkel nem rendelkezünk, mert így a saját jövőbelátásunk adhatja a valós és reális jövőképet, ha csak önmagunk megbízhatóságát el nem csesztük valahol az idők folyamán.

A semmi közepén
egy óriási paradoxon lapul.

És most hölgyeim és uram, térjünk vissza a jelenbe, mert itt és most testben és lélekben egyértelműen a jelenben vagyunk, amitől egy lépésre már ott a van a jövő, és valószínűleg mondatom eleje már a múlté, ha nagyon élesen és radikálisan érzem és gondolkodom az időnkről.
E jelenben efZámbó István képei között vagyunk, amely képek közvetlenül vagy közvetetten ezenidősíkokat jelenítik meg, amely képekbe akár akarva vagy akaratlanul be is léphetünk, és mozoghatunk, sétálhatunk ezen képek belsejében, ha nagyon hétköznapi értelemben gondolunk erre.
De azt gondolom, hogy ezek a szellemi utazások, már nem igényelnek ilyen hétköznapi fogalmakat, itt már teljesen más ez a tapasztalaton túli közeg, és őszinte nyitottságunk, amely észrevétlen vezet bennünket.
Magyarul: ez maga a befogadás.

és végezetül:

A bölcső és a bölcs szavakon gondolkodva, felmerült bennem, hogy a bölcsőből származik-e a bölcs,
vagy a bölcstől eredeztetik-e a bölcső?

De ez itt most csak, mint költői kérdés merült ez fel bennem.

Nos, ezen megválaszolatlan költői kérdés után efZámbó István A gyönyör visszhangja című kiállítását megnyitottnak gondolom.
Nézzék meg magukat ezekben a visszhangos terekben és gyönyörködjenek a látottakban.

feLL

Posted in Hírek | A gyönyör visszhangja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

River-pool

Vincze Ottó
2016. augusztus 4.

Szentendrei Duna part – Duna korzó
Megnyitó: 2016. augusztus 4. 18 óra
A vendégeket üdvözli: Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója
Köszöntőt mond: Gyürk Dorottya, Szentendre kulturális alpolgármestere
Megnyitja: Kopin Katalin művészettörténész
Közreműködik: Barakoo Szabad Dobkör
Megtekinthető: 2016. augusztus 4-től október 30-ig

river-pool

Posted in Hírek | River-pool bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

100 éves a DADAizmus – Művésztelep

Benkovits Balázs, Benkovits Bálint, Csató Máté, Kéner Zoltán, Margit Szabolcs, Tóth Eszter, Vancsai Lilla, Várady Sára, ef Zámbó István, Zhenia Bozukova
2016. július 28.

a Vajda Lajos Stúdió művésztelepe
Elevenkert, Taliándörögd
2016. július 28-tól július 31-ig

100éves_70x100

Posted in Aktuális | 100 éves a DADAizmus – Művésztelep bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva