A gyönyör visszhangja

ef Zámbó István
2016. augusztus 18.

Ferenczy Múzeum – Szentendre Terem
Megnyitó: 2016. augusztus 18. 18 óra
A vendégeket üdvözli: Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója
Megnyitja: feLugossy László, Munkácsy-díjas képzőművész
Kurátor: Kopin Katalin művészettörténész
Megtekinthető: 2016. augusztus 18-tól október 23-ig

efz

én mindig feldöntöttem valamit,
időnként csakúgy elbotlottam,
véletlenül kiöntöttem borokat,
szóval, kissé ügyetlen
és gyanús voltam…

(1szer a limbó hintó hallgatása közben)

A végtelennek tűnő idő is véges
avagy a gyönyör visszhangja

Néhány emlék előrenézés közben.
efZámbó István kiállítása kapcsán

(nemművészettörténeti megnyitóbeszéd)

Kezdhetném az elején, hogy 1967-ben, 49 éve, -és még szerencse, hogy nem 50 éve, mert az nagyon jubileumi lenne- hogyan találkoztam efZámbó István barátommal a kecskeméti Arany Homok Szálló kerthelyiségében, mert ez lenne a normális, vagy a logikus, természetes lenne, és csak lazán mesélnem kellene, nem így papírból olvasni falhoz állítva, avagy, hogy mondják másképpen a kis összetartozások automatikus telepítését?

Nos.
Kezdhetném a végén is. Onnan, ahol még nem jártunk, és erről csak annyit tudunk, hogy onnan már nem jövünk vissza, de mégis változatos és sokat mondó elképzeléseink, feltételezéseink vannak erről, arról, amarról. Nagy vonalú és kellemes fikciókat dédelgetünk eme ismeretlenről, ami talán a legmérhetetlenebb kellemetlenség lesz, amit időben meg fogunk tapasztalni. Egyébiránt már így is nagy túlélők vagyunk, generációnk jó része már nem elérhető.
Valójában, kár itt okoskodni…

Ha minden igaz?

A művészet, a tartalom és a forma
egységes és lényegi megjelenése,
amely spirituális energiaiként
átlényegíti az anyagot, és nagy mértékű
szabadság fokkal felszabadítja
a konvenciókkal és rossz beidegződésekkel
jól megterhelt emberi tudatot.

Immár 49 éve, az említett teraszon leültem egy üres székre, pont efZámbó Öcsi mellé, mert ott volt éppen hely. Véletlenül vagy direkt, ezt nem tudnám megmondani. Egyből megfogott szimpatikus és vonzó aurája, noha nem aurájába ültem bele, mert az nem lett volna elegáns, csak egyszerűen az aurája melléültem. Éppen a szemben ülő lányt rajzolta le.
A ceruzarajz igyekezett hasonlítani a lány arcára. Ezt láttam, mikor megmutatta. Az arcomról próbálta leolvasni, hogy mit gondolok a rajzáról, de csak kedvesen mosolyogtam. Nem is kedvesen, inkább barátságosan, -bár a barátságos is kedves- nem akartam, hogy titokzatos legyen a mosolyom. Az félre vitte volna a dolgokat.
Azonnal a művészetről kezdtünk beszélgetni, amit azóta is folytatunk, csakúgy ösztönösen, lakonikusan.
Olyan közvetlen volt minden, mintha ezer kreatív éve ismernénk egymást.
Lehunytam a szemem, mert néha szeretem lehunyni, de ez nem álom volt, hanem a valóság szebbik oldala, és nem az a mérgező, erőszakos, sötét oldala, mert van olyan is neki.

Hajnalok hajnala.
A pók spontán fonala beleér az álmos reggeli derengés kezdetébe, s mint egy nem kormányozható jármű belecsapódik a közöny közegébe.

Nagyon sokan próbálják a történelmet írni ottan, ahol drága mulatság a betűvetés, és csak önkormányzati szempontból felelnek meg a szemantikai követelményeknek, de ott is csak az Elnézések Központjában, ahol a hatalmas adatfeldolgozóban mindannyian alulmaradunk. Így tehát az erőszak még nagyobb teret követel magának, amit könnyűszerrel meg is szerez. És ez már egy olyan kezelhetetlen affér, amely simán megmutatja a kiúttalansághoz vezető úttalanság irányát. Ahol a kapuk tárva zárva állnak…

Amikor 68-ban Purgatórium néven létre hoztunk egy félig-meddig ifjúsági klubot,
akkor nem gondoltuk azt, hogy 1968-ban nem lehet Purgatórium nevet adni a KISZ égisze
alatt működő ifjúsági klubnak.
Nem akartunk semmi különöset, csak egy kicsit eltérni a sablonoktól, sémáktól.
Csak a második programunk után derült ki számunkra egzaktan, hogy nem szabad eltérni a
sablonoktól, a sémáktól, mert a klubot bezáratták, amiből aztán jól menő kocsma lett, köszönhetően annak a bárpultnak, amit társadalmi munkában építettünk még az elején. Azt gondoltuk nem lehet klub bárpult nélkül.
Bármennyire is szakítani akartunk a hagyományokkal, ezzel a bárpulttal nem igazán sikerült megbirkóznunk.

Őslények voltunk a Neoavantgárd (sport) Múzeumban.

efZámbó István elbűvölő intenzitású kreativitással nyúlt mindenhez, amiből őszinte művészet jött elő, új és újabb dolgok születtek, és ez erőteljesen inspiráló volt, nem beszélve ezen alkotások hiánypótló szabadság fokáról, ami nem volt semmi azokban a sűrű és kusza időkben.

Mert hiányok voltak bőven. Folyamatosan a hiányokba akadtunk bele, amiket kompenzálnunk kellett, a belénk kódolt evolúciós szempontok ösztönös használatával.
Természetesek szerettünk volna maradni egy rendkívül természetellenes közegben.

és most valamit az egokról

kis ego, nagy ego, egyáltalán nem ego, megkérdőjelezhetetlen ego, környezetre ártalmas ego, csak egy fásult szuperego, versenyszellemmel átitatott ego, felhevült majd lehűtött ego, csókok és simogatások nélküli ego, vacak ego, plagizált ego, hamis gyöngy ego, gyöngyhalász ego, bocsánat, hogy itt vagyok ego, senki sem hívott ego, kapitulált ego, a másik nemhez vonzódó ego, hatalmas és cezaromániás ego, a dicsfényben fürdőző ego, egy önmagát lecsupaszító ego, maradj otthon ego, senkivel nem társuló, magányos ego, másokat folyamatosan támadó ego, büdös ego, maszatos ego, szaftos ego, olyan keserű, mint az epe ego, egészen lebutított ego, egy baromian nagyképű és mindent tudó ego, tudományosan kvalifikált, de lobbanékony ego, mint a legtöbb idegesítő, okoskodó ego, szar a fűben ego, komolykodásban megfáradt, röhejes ego, öreg vagy fiatal ego, mikulássapkás, piros pozsgás ego, nem rúghatunk labdába ego, teljesen magába zárt és kinyithatatlan ego, és egy egyszerű ugyanakkor kedves, vidám, szeretetreméltó bölcs ego. aki talán egy párhuzamos dimenzióból érkezett ego…

 ide egy halvány poént szeretnék mondani:
(nem biztos, hogy az lesz)

lehet-e visszhangja a gyönyörnek a gyönyörök kertjének keresztútján,

ha a kapitalizmus tömény kizsákmányolásából indulunk ki? ami ugyan abszurdum, de mégis egy burjánzó valóságos alapvetés, mint a visszafordított tükröződések nagy része…

gondolom, sokkal jobb poénra számítottak…persze, nem kell visszatartani a nevetést,
ez csak szarkazmus volt…

 efZámbó Istvánnal, Öcsivel az első pillanatoktól barátok és munkatársak lettünk,
Rengeteg közös dolgot találtunk ki és valósítottunk meg az évtizedek során. Fura , de még
egy zenekarunk is volt, amire most időhiány miatt nem térnék ki, csak az említés szintjén említeném magát a tényt, hogy volt egy ilyen zenekar, melyben többen is zenélgettünk több éven keresztül rendületlenül, a tisztelt hallgatóságot olykor-olykor megrendítve.

Imádtam Öcsikével kiállításokra járni. Már a bejáratnál zsigerből megéreztük az igazi melókat, és némán csodáltuk és elismertük: hogy, ami jó az jó.
Ami nem tetszett azt sem beszéltük ki, csak egy halvány grimasszal, tájidegen nézéssel fejeztük ki továbbállási szándékunkat, és sietve az igazi munkák felé vettük újra az irányt.
Szerettük és fejlesztettük ezt a metakommunikációs készségünket, ami szubkulturális helyzetekben, szituációkban is ihletett reagálásokat hozott elő.
Önmagukért beszéltek a dolgok.

Ahogy ef Zámbó István képei is magukért beszélnek, ezt gondolom a sok éves látás és fokozott megfigyelések után.
Ha szabad ilyet mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Néha azt érzem, hogy mindenféle mesterséges beavatkozás nélkül olyan tág az agyam, mint
maga a világegyetem, és minden élesen benne van, aminek benne kell, hogy legyen, és még
azok is benne vannak, amik nincsenek, vagy soha nem is voltak benne, mintha egy űrlény lennék, akit fényéveken át visszafordított az idő saját keringésének mozdulattalanságához, hiszen a mindenségben még az is mozog, ami áll. Mindez persze nem valami rejtélyen alapul, nem egy misztifikált baromság, nem a tények külön kiadása, hanem csak egy egyszerű és megrendítő tapasztalat.

De nézzünk inkább előre.

Az előre nézés itt most azt jelenti, hogy van még esély a jövőre a sok lehangoló és kiábrándító események ellenére.

Már képesek vagyunk a jövőbe látni, persze mások időgépszemeivel nézzük ezt a fajta jövőt, akiket nem ismerünk, s akiknek látásában megbízhatunk ugyan, de az ő jövőt látó szándékaik mégis kiismerhetetlenek, mint amennyire a jövő is az, ezért tehát addig kell ügyeskednünk, amíg saját jövőbelátó készülékkel nem rendelkezünk, mert így a saját jövőbelátásunk adhatja a valós és reális jövőképet, ha csak önmagunk megbízhatóságát el nem csesztük valahol az idők folyamán.

A semmi közepén
egy óriási paradoxon lapul.

És most hölgyeim és uram, térjünk vissza a jelenbe, mert itt és most testben és lélekben egyértelműen a jelenben vagyunk, amitől egy lépésre már ott a van a jövő, és valószínűleg mondatom eleje már a múlté, ha nagyon élesen és radikálisan érzem és gondolkodom az időnkről.
E jelenben efZámbó István képei között vagyunk, amely képek közvetlenül vagy közvetetten ezenidősíkokat jelenítik meg, amely képekbe akár akarva vagy akaratlanul be is léphetünk, és mozoghatunk, sétálhatunk ezen képek belsejében, ha nagyon hétköznapi értelemben gondolunk erre.
De azt gondolom, hogy ezek a szellemi utazások, már nem igényelnek ilyen hétköznapi fogalmakat, itt már teljesen más ez a tapasztalaton túli közeg, és őszinte nyitottságunk, amely észrevétlen vezet bennünket.
Magyarul: ez maga a befogadás.

és végezetül:

A bölcső és a bölcs szavakon gondolkodva, felmerült bennem, hogy a bölcsőből származik-e a bölcs,
vagy a bölcstől eredeztetik-e a bölcső?

De ez itt most csak, mint költői kérdés merült ez fel bennem.

Nos, ezen megválaszolatlan költői kérdés után efZámbó István A gyönyör visszhangja című kiállítását megnyitottnak gondolom.
Nézzék meg magukat ezekben a visszhangos terekben és gyönyörködjenek a látottakban.

feLL

This entry was posted in Hírek. Bookmark the permalink.