Aktuális kategória bejegyzései

Antihangszer

Csoportos kiállítás
2016. november 26.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2016. november 26. 18 óra
Megnyitja: Tisza Kata társadalomkutató
Filmvetítés: Űropera (1993) Késő Naív Est – Űrharmónikusok fellépése a Játékszínben
Hiányzene koncert: ef Zámbó Happy Dead Band
Megtekinthető: 2016. november 26-tól december 18-ig

Print

Antihangszer

Azt hiszem, ez volt az első hangszerem. Egyben talán az utolsó is. Egy osztálykiránduláson voltam gyerekkoromban, Korondon. Híres fazekasfalu, mindenütt árusokkal. Nemigen volt pénzünk vásárolgatni akkoriban. Megláttam egy csengőt. Apró kis rézcsengő volt. És én nagyon megkívántam. Végül is, hát elloptam. A buszon hazafelé végig szorongattam. Senkit sem érdekelt, de mégis rettegtem, hogy kiderül, mit csináltam. Mire hazaértem, már teljesen leizzadtam kínomban. Azt kívántam, bárcsak az egész ne történt volna meg, de már visszacsinálni nem lehetett. Ott maradtam a csengővel kettesben. Elviselhetetlen volt. Szinte vágytam valami büntetésre, hogy feloldozzon. De nem tudta senki sem, és elmondani nem mertem. Gyönyörű hangja volt a csengőnek! És akkor kitaláltam, hogy felszerelem a szobám ajtajára, és valahányszor kilépek meg belépek rajta, megszólal. Ez százszor is megtörtént egy nap, éveken át, egészen addig, amíg el nem hagytam a szülői házat. Ez lett a lelkiismeretem hangja. A titoké, amit nem tártam fel, de úgy mégis könnyebb volt cipelni, hogy a büntetés nem maradt el. Így vezekeltem. A csengő gyönyörű hangja olykor egészen gyűlöletes lett. Emlékeztetett arra, hogy loptam, minden egyes percben. És mégsem szereltem le. Hallgatnom kellett, mert úgy éreztem, megérdemlem. Gyönyörű volt és gyötrelmes egyben. Amikor eljöttem, végül döntöttem, és nem hoztam el. Később rájöttem, hogy tökmindegy. Azóta is mindig a fejemben cseng, ha bármit elkövetek, ami bűnös szerintem, és nem büntettek érte meg. Ha megbüntetnek: nem cseng. Végül mindig csak, ami a fejedben van, az marad meg. Nem könnyű egy ilyen csengővel az élet, nélküle meg nem lehet.

Tisza Kata

Save

Save

Save

Kategória: Aktuális, Események | Hozzászólások kikapcsolva

MINTAUTÁN

Benkovits Balázs
2016. október 22.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2016. október 22. 16 óra
Megnyitja: Récsey Manyi Eszter
Zene: Kambodzsai Roadmovie, MOHA
Megtekinthető: 2016. október 22-től 30-ig

PLAKATMKcr

Kategória: Aktuális, Események | Hozzászólások kikapcsolva

Négyen a szentendrei Vajda Lajos Stúdióból

Balogh István Vilmos, Bereznai Péter, Győrffy Sándor, Tóth István
2016. október 9.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2016. október 9. 16 óra
Megnyitja: Vincze Ottó képzőművész
Közreműködik: Bene Bálint fuvolaművész
Megtekinthető: 2016. október 9-től október 19-ig

négyenS

Kategória: Aktuális, Események | Hozzászólások kikapcsolva

100 éves a DADAizmus

Csoportos kiállítás
2016. augusztus 21.

Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely
Megnyitó: 2016. augusztus 21. 18 óra
Megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész
Rapformance: Csodállatos Szárnyasdoboz
Performance: Szolnoki József
Szövegel: Kettős Tamás
Hiányzene koncert: Új Látásmód Fúzió
Sztárvendég: Csermanek Csaba
DJ: Andd
Visual: Visualhazard
Megtekinthető: 2016. augusztus 21-től szeptember 11-ig

100éves_70x100

Print

A GONDOLATTALANSÁG PETYHÜDT BOROTVAHABJA
100 éves a dadaizmus-kiállítás

(A szabadság-surranópálya)

A szabadversek áradásának, bővedjének idején – üvölts, üvölts, üvölts, üvölts, üvölts, üvölts, üvölts – és még száznegyvenszer –, nem tudom, megfogalmazható-e az a vélekedés, hogy el kellene gondolkoznunk azon, hogy nézni, csak úgy nézni, már az is nagyon megerőltető és igencsak kockázatos. A szemlélődés: szörnyű nehéz feladat, próbára tevő foglalatosság, el nem hárítható felelősség. Merthogy a nézés egyben tudomásulvétel, beleegyezés, elfogadás, cinkosság, amelyet gyakran nem ellensúlyozhat kellőképpen a beszéd sem. És nem lázadhat fel semmi ellen, nem háríthat át semmit a szemlélődő: a nézés szigorúan egyéni, a magánszférán belül megrekedő tevékenység. És nem tehető ellene semmi, hacsak nem a szemhéjak lehunyása, akkor viszont nem látható az, amitől el szeretné határolni magát a nézelődő. Tipikus csapdahelyzet, mert a nemnézés is nézéssé válik. Nézni kell, nincs mese, még akkor is, ha maga a nézés nem parancsolható. A nézés a szabadságfok egyik legteljesebb megnyilvánulása. A nézés egyéni szabadság és bármely nézésen kívüli szabadságba a leginkább tapintatosan beavatkozó, semmiképpen és semmit sem korlátozó tevékenység.

Vagyis ne szólítsunk fel senkit se a nézésre – önmagunkat se –, csak nézelődjünk, a természetesség eredendő állapotában. Ne csináljunk semmit, csak nézzünk, és akkor nézésünk soha nem látott ajándékokkal halmozhat el minket. Legyünk elégedettek az adott nézés-pozíciónkkal, ne törjünk különlegességekre, kivételezettségekre. Lényegüljünk át totális nézéssé – figyeljünk kicsit befelé is –, zárjunk ki minden hiábavaló, más külső cselekvésformát. A fölöslegessé vált dolgaink meg mások nézésének prédájává válnak – persze, csak akkor, ha mások is ugyanúgy, mint ahogy mi, felnőnek ehhez a szép feladathoz. Ám a végső cél természetesen csak az lehet – mintha most feltételeznénk bárminemű gyarló fejlődést, de ez csupán csak a látszat – hogy végül csak a nézések maradnak mint nemes, háborítatlan, szabad, totális, autonóm állapotok. Az eszményiségek eme széfárjában aztán végre véglegesen és visszavonhatatlanul lehunyhatjuk szemünket.

(A szánalmas csapdahelyzet)

Elérkezett a pillanat: át kell lépni a tudati síkokra, magára kell hagyni az ún. valóságnak nevezett szférát. Át kell lépni egy másik tartományba, lehántva magunkról e köznapi tereket és ezt a szegényesen vánszorgó időt. Megérett a helyzet arra, hogy elmerüljünk a gondolattalanság petyhüdt borotvahabjában, s hogy időnként felbukkanva lazán lebegjünk a piszkos politikai szindróma-terek fölött. Nincs már remény: minden hitel eljátszatott, minden tartalék kimerült, már nem kínál menekvést a kívülállás korábban kényelmesnek tűnő szemlélődés-státusa sem, amelyet furcsa közösségvállalási és kirekesztettségi kényszerek elegye tesz egyre fokozódón langyossá és elviselhetetlenné. Meg kell szabadulni a manipuláció, a gőg, a hiúság és legfőként a tobzódó hatalomvágy szüntelenül csapdosó hullámveréseitől, le kell gyűrni az újra meg újra ránk törő keserűségek érzéseit, és nem adható további esély az egyébként roppant szimpatikus abszurditásoknak sem. Be kell látnunk a fe Lugossy-tétel cáfolhatatlan igazságtartalmát: „az összefüggések között nincsenek összefüggések”. Így hát és/viszont nincs több esély és nincs más lehetőség. Valamifajta szemléletes csapda-, vagy elcsépelt zsákutca-metaforát kellene most előhalászni, de csak az juthat az eszünkbe a perspektívák végső lezáródásának e súlyos periódusában, hogy a helyzet pszeudomorfikus jelleggel idilli, akár egy lehangoló zsákutcában elhelyezett alattomos csapda meglelésének fennkölt pillanata. A tudati síkok ugyanis nem tárt karokkal várnak, csupán a magánzárkák barátságosságával. És onnan már nincs visszaút. Nincs visszaút, mert nincs miért visszatérni. Szánalmas feltételezés, hogy a tudati síkok az egy boldog, rózsaszín állapot – hát nem, csupán egy állomás, ahonnan az ismeretlenbe léphetünk tovább. De mi ez az ostoba fokozatosság-szerűség feltételezés? Mi ez az állandó önkontroll? Buta fontoskodás? Hogy hátha felrémlik rövidlátó lelki szemeink előtt valami optimális, ellentmondások nélküli társadalom- (milyen csúf ez a szó!) vagy állam-konstrukció? Mely önnön szükségszerűségei által nem létező? Az egyetlen (végső soron a csapdákkal tarkított zsákutcákon át vivő) kiút tehát a tudati sík, ahol nem tanácsolt a továbbképző tanfolyamokon való részvétel kötelező és önkéntes alapon sem. Ám itt végre magunk lehetünk, nem csenget be senki, miközben a dolgunkat végezzük, nem telefonálnak és a postaládából sem kell kivennünk a szavatosságukat elvesztő leveleket. És nem érezzük végre a féltő társadalmi (pfúj) gondoskodás megsemmisítő nyomását. Új, a jövőből eredeztetett emlékeink között, viszonylagos megállapodottságban mi magunk lehetünk az önmagunk felett gyakorolt, kíméletlen elnyomó hatalom.

(A művészetföldrajzi környezet)

A népnyúzás faragott oszlopain nyugszik a koporsó: az állam ravatalra emeltette magát. Kissé felemás az ünnep, de már-már beteljesülhet a megdicsőülés. Díszőrséget az ismeretlen tartótisztek és az adórendőrség jól álcázott buldogjai állnak. A kirendelt önkéntes gyászolók sorsaiban nyájas pártmunkások és kedves hatalombitorlók hullatják könnyeiket. A hallatlan biztonsággal lezárt, tüntetőktől megtisztított sírkert dülöngélő kriptái közül kézen fogva támolyognak elő a legitimizációs kísértetek: Sztálin, Hruscsov, Andropov, Brezsnyev, Rákosi – és kart karba öltve Fock Jenővel – a tömeg felé pártvezéri csókokat hintő Kádár, akit épp a gyászolók között észrevétlenül elvegyülő Gy. F. próbál elgáncsolni alig leplezett kárörvendezéssel. (A Rajk-reinkarnáció kétségek között gyötrődik Péter Gábor mauzóleuma mögé bújva: na most akkor mi lenne a jobb, közéjük lövessek, vagy ne?) Ám minden szándékot elsöpör az erre az alkalomra átalakított vízágyúkból szétterített váratlan virágeső. A célzott díszlövések után – néhány hajléktalan üdvözült mosollyal csuklik össze – a kegyelemteljes ünnep a lufieregetésben kulminálódik: a színes léggömböket – a gázhiány miatt – kiéheztetett békegalambok emelik a magasba. A gyászbeszédeket gyorsan lenyomják – csupán a Fidel Castro-dublőr lépi át a nyolc órás szigorú időhatárt –, Jelcin pl. meg sem szólal, csak egy vodkásüveget emel jelképesen a magasba, s merevedik meg, mint egy szabadságszobor, de gyorsan elviszik az óramű-pontossággal érkező smasszerek. Az Élő adásban a Halál tévécsatorna riportere a bevételeket firtató keresztkérdéseit próbálja feltenni a temetőigazgatóság kormányzati és pártpénztári körökhöz közel álló képviselőjéhez, de az alkalmazott alig észrevehető szemvillanására a gyászhuszárok kiütik a kezéből a mikrofont és az operatőrre támadnak. Uraim, legalább itt és most ne, kérleli a civakodókat az egyik válságstáb jelentős munkásőr-múlttal rendelkező aktivistája, de őt is lepisszegi az agitációs és propaganda osztály egykori, szigorúan népszerű, nevét a fémmegmunkálás megedzési folyamatából merítő vezetője, a hajdani segédszínész. Nem lévén már más program, a gyászolók megrendültséggel vívódó serege a sír felé kezd cihelődni, csak a koporsóval nem törődik senki, amely észrevétlenül a ravatalon marad – és a lemorzsolódottaknak, akik épp el akartak slisszolni, egy pillanatra úgy tűnik, mintha mindig is ott lett volna. Viszont a koporsó nélküli halotti menet meg időközben már a második kört teszi meg a temető mély kátyúkkal tarkított útjain: nem találják, mert nem találhatják meg a díszsírhelyet, amelyet a kormányzathoz közel álló kft. a rekordösszegű tender elnyerése ellenére elfelejtett kiásni. A harmadik kör után kissé tanácstalanul toporognak még a bejárat mellett, aztán elszórva a virágcsokrokat, és egy-egy gazdátlannak tűnő síremlékre helyezve a koszorúkat elódalognak. Még el sem hagyja az utolsó gyászoló a temetőt, az egyik Mauritiuson bejegyzett, valójában a VII. kerületi Nagydiófa utcában működő, jelentős titkosszolgálati múlttal rendelkező, ámde roppant tisztességesen tevékenykedő vállalkozás egy szempillantás alatt privatizálja a ravatalt, és miután jelentős összegű áfát igényelt vissza az adóhivataltól, pályázatot ír ki a lízingelésére. Tulajdonképpen senkinek sem tűnik fel, hogy „Bármikor bárkinek előnyös temetések, kombinatív gumibotozások és letartóztatások, pszichikai kényszerek és szivatások kedvezménnyel” – ügyterületekkel vették jegyzékbe Last Minit Temetkezési Kft. új vállalkozását a pszeudó-temetés napján a cégbíróságon.

(Zárótétel helyett)

Jóllehet azt is hajtogathattuk volna órákig, hogy gázrezsó, virtuális síkokon és terekben a volt Kerepesi, ma Fiumei úti temetőből jelentettük, a dadaizmus megszületésének, valójában a dadaizmus történetének és masszív fennállásának 100. évfordulóján, és Tristan Tzara-hívőként nagyon rokonszenvesnek találtuk magunkat.

(Elhangzott a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyben 2016. augusztus 21-én, a kiállítás megnyitóján.)

Wehner Tibor

Save

Kategória: Aktuális, Események | Hozzászólások kikapcsolva

100 éves a DADAizmus – Művésztelep

Benkovits Balázs, Benkovits Bálint, Csató Máté, Kéner Zoltán, Margit Szabolcs, Tóth Eszter, Vancsai Lilla, Várady Sára, ef Zámbó István, Zhenia Bozukova
2016. július 28.

a Vajda Lajos Stúdió művésztelepe
Elevenkert, Taliándörögd
2016. július 28-tól július 31-ig

100éves_70x100

Kategória: Aktuális | Hozzászólások kikapcsolva